Mások vágyai az én céljaim
Az egyelőre csak elméleti szinten létező generációs csillaghajó koncepciója elképesztően izgalmas, és kiváló termőtalaja a sci-fi történetmesélésnek. Az ilyen gépek a fénysebességnél lassabban haladva, önfenntartó módon, esetleg automatizálva indulnak útnak, hogy egyszer majd egy élhető (vagy legalább a terraformáción keresztül élhetővé tehető) bolygón kössenek ki. E koncepciót követve a regények-elméletek szerint generációk élik le majd éveiket a hajón, annak tudatában, hogy bár haladnak az emberiség célja felé, ők azt nem fogják látni; sőt, idővel olyanok születnek és halnak meg rajta, akik a Földről már csak hallottak. Annak a mondásnak a megtestesülése ez, miszerint „az a társadalom lesz kiváló, ahol az idősek annak tudatában ültetnek fákat, hogy azok árnyékában sosem pihenhetnek majd meg”. Egy ilyen generációs hajó persze nem csupán technológiai és technikai, hanem logisztikai, morális, jogi, politikai, társadalmi és egyéb kérdéseket is felvet, nem beszélve arról, hogy nemzedékeket ítél egy olyan sorsra, amelyből gyakorlatilag nincs kiútjuk. A korábban a Shady Part of Me-t fejlesztő Douze Dixièmes második játéka ezt a témát dolgozta fel a metroidvania stílus alapelveit követve.
A játék főhőse a címadó MIO, egy fürge robot, aki egy űrhajón találja magát. Hamar kiderül, hogy ember gyakorlatilag sehol, míg a gépek egy része ebben az elhagyott és elvadult közegben próbál érvényesülni. Vannak, akik továbbra is automatikusan végzik feladataikat, mások megvadultak és ellenségesek mindennel és mindenkivel szemben, míg olyanok is akadnak, akik próbálnak érvényesülni az új, kaotikus helyzetben. Mindennek a középpontjában a Gyöngy névre hallgató, központi mesterséges intelligenciák állnak, amelyek valamiért leálltak működésükkel. MIO-val a feladatunk az, hogy bejárjuk az űrben sodródó gépet; kiderítsük, hogy mi történt; ideális esetben pedig újraindítsuk a folyamatokat, mielőtt minden teljesen leállna. Ehhez, mint minden metroidvaniában, fel kell fedeznünk a különböző, egymásba fonódó szekciókat, és meg kell szereznünk azokat az újabb és újabb képességeket, amelyekkel aztán eljuthatunk a korábban megközelíthetetlen helyszínekre. Karakterünk apró, fürge és agilis, ami kifejezetten jól jön a platform-kihívások és az ellenségekkel való küzdelmek során is.
[+]
A MIO minden más remek tulajdonsága mellett is külön ki kell emelni remek látványvilágát. A világ egyfajta egyvelege a festett esztétikának és a rajzfilmszerű hatást keltő cel-shadingnek. Világosabb és pasztell színeket alkalmazva az űrhajó kékes-lilás színekben tündököl, remekül adva át azt a szépséget és melankóliát, amit az elhagyatott helyszín kelt, ahol a gépek megvadultak vagy elengedték eredeti funkcióikat, miközben a természet is elburjánzott kontrollált közegéből. Valamennyire a belga és francia képregényeket, például Moebius munkásságát idézi ez a látványvilág. A játék során síkban haladunk, de maga a világ térben létezik, ez a keverék megközelítés pedig remekül adja át a helyszínek grandiozitását, valamint az arányokat. Nagyon izgalmas felfedezni a tágas csarnokokat és szűk zegzugokat egyaránt, és látni, hogy egykor itt emberek éltek és léteztek. A kiváló pályadizájn remekül szinergizál mindezzel, így egyrészt jó barangolni, másrészt folyamatosan ismerjük meg a funkcionális űrhajó világát is. Látjuk magunk előtt fénykorában úgy az élettereket, mint a szerelőaknákat, úgy a laborokat, mint a parkokat. Rengeteg sarok van kincsekkel és fejlesztésekkel, és fokozatosan tudunk feloldani egérutakat, ami elképesztően élvezetessé teszi az előrehaladást. Az új képességek ötletesek és szórakoztatók, a kihívások pedig ügyesen építenek ezekre. Tény azonban, hogy még a kisegítő lehetőségekkel együtt is néha kegyetlen és izzasztó tud lenni.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
