Külvilág, ergonómia

Minden vágyunk az volt, hogy végre kézbe vehessük a százéves német legenda egy darabkáját. Természetesen egyből a gyártó digitális távmérős csúcsgépére, a Leica M9-re gondoltunk, mikor megcsörrent a telefon, hogy lehet menni egy igazi piros körmatricás masináért. Sajnos az M9 annak ellenére, hogy nagyon drága (6000 eurótól fölfelé), gyakorlatilag elérhetetlen. A németek ugyanis nem győzik gyártani; ami legördül a gyártósorról, már szinte azonnal el is kel. Bár igyekeztek itt-ott bővíteni, gyártási prioritásokat áthelyezni, de a helyzet csak minimálisan javult. Cikkünk főszereplőjének, az X1-nek is többször eltolódott a piaci bevezetése az említett okokból kifolyólag, így ez a készülék is csak bő egy évvel a bejelentése után jutott el végre hozzánk Magyarországra.

Anno, amikor bejelentették, a Leica X1 fura különcnek számított, hiszen APS-C méretű képérzékelője elé egy nem cserélhető, fix gyújtótávolságú optika került. Az emberek nem tudták hová tenni, hiszen sem a kompaktok, sem a tükörreflexesek világában nem lehetett elhelyezni. Az akkor már tomboló m4/3-őrület a maga cserélhető objektíves, imádnivaló kis gépeivel (pl. Olympus E-P1) pedig megkérdőjelezte az X1 létjogosultságát - főleg ennyi pénzért. Ez is Leica, ez is drága - s valóban, a maga 425 000 forintos árával nem épp Átlag József övtáskájában fog figyelni a kis jószág.

De hagyjuk a piszkos anyagiakat, nem ezért tett nálunk rövid látogatást a Leica X1. Ízleljük végig a masina külsejét, amely egyszerű kialakításánál fogva egyszerre ronda és szemet gyönyörködtető.

A váz két végén lekerekített téglára hasonlít, melyet cápabőrre hasonló gumírozással vontak be. Nem, a gumi nem jó szó erre a csúszásgátlásra, hiszen egyáltalán nem olyan a fogása. Sokkal inkább hasonlít arra az anyagra, amivel lapos tetőket vonnak be a szigetelés érdekében. Az előlapon az optikán és az AF segédfényen kívül semmi nem rontja a képet. A piros Leica matrica azonban üvölt, hogy „lopj el!”.

Az objektív háza köré menetet vágtak, amelyre átalakítókat, konvertertubust és így szűrőket is tehetünk. Sajnos a szűrőzéshez elengedhetetlen a tubus beszerzése, ugyanis az optika a gép bekapcsolásakor kidugja az orrát rendesen, ráadásul fókuszáláskor is változik még valamelyest a hossza.

A hátoldalon egy régimódi, 2,7”-os, 230 000 képpontos felbontású LCD kijelző található, amely ráadásul nagyon lassú képfrissítésű. Ez utóbbi igazából rossz fényviszonyok mellett bosszulja meg magát, mert annyira lelassul a működése, hogy óriási utánhúzása lesz. Összesen két paraméterező tárcsa segítségével módosíthatjuk a gép beállításait, ezek mindketten a hátlapra kerültek. Az egyik a multifunkciós gombcsoport köré (jobb oldalt), a másik pedig a gépet tartó kéz hüvelykujjához került. Ezen felül összesen öt nyomógombbal érhetjük el közvetlenül a legfontosabb képi paramétereket, mint például az ISO értékét, a fehéregyensúlyt stb.

Kis filigrán ajtó mögött található a váz jobb oldalában az USB és a HDMI aljzata.

Kissé lötyögős az a műanyag ajtó, amely a memóriakártyát és az akkumulátort védi. Az állványmenet fémből készült, és nem sokkal az optikai középvonal mellett található.

Legfelül az ötletesen kialakított vaku foglalja el az egész bal sarkot. Ha a kör alakú, gombra hasonlító vakutestet megnyomjuk, akkor felugrik a villanó. Ismételt nyomással lent reteszelődik és rögzül. Természetesen külső villanó is használható a masinával, így nem maradt le a vakusaru sem. Módválasztó tárcsa nincs, a záridőt és a rekeszértéket tudjuk két külön vezérlővel beállítani. A bekapcsolóval válthatunk egyképes felvételi mód, sorozatfelvétel, illetve időzítő közül. Az ötlet jó, de minden egyes bekapcsolásnál tuti túl fogunk menni az első, egyképes felvételi módon - márpedig ezt használjuk az esetek túlnyomó részében.

Kicsit csalódtunk a Leica X1 anyagminőségében. Bár a mintapéldány már megjárta a tesztelők poklát, így nem egy kifejezetten patent darabról van szó, azért mégis elvártuk volna, hogy például ne lötyögjön az akkufedél vagy a bekapcsológomb, de a záridő és a rekeszérték előválasztója is már kissé „könnyedén” járt. A fényképezőgép fogása amúgy nem rossz, de alacsony kialakítása miatt nagyobb markúaknak kicsit kényelmetlen lehet. A kezelőszervek mind könnyedén elérhetőek, azonban a két paraméterező tárcsa használata némi megszokást kíván - főleg a felső, mivel érzéketlen, nem „kattanós” a működése, és egyes váltásokhoz viszonylag sokat kell tekerni rajta. A külső vagy tetszik, vagy nem, a puritán kialakítás nekünk bejött.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!