Véres játszma

Az Insomniac az elmúlt év(tized)ekben olyan játékokkal kényeztette el a PlayStation-tulajdonosokat, amelyek után joggal lehetett sokat várni a Marvel’s Wolverine-től is. Én nem tartozom a karakter legnagyobb rajongói közé, a stúdió korábbi munkáit viszont szerettem, így kifejezetten kíváncsi voltam, milyen kalandot építenek egy Pókembernél jóval durvább, de szó szerint földhözragadtabb hős köré. Az első benyomásom kedvező volt: Logan gyorsan mozog, a támadások és effektek látványosak, és a játék egy percig sem próbálja finomkodással elfedni, mire valók az adamantiumkarmok. Jó volt belevetni magam az első harcokba, viszont később egyre észrevehetőbb volt, hogy az első pillanatokban látottnál többet (pontosabban mélyebbet) egyszerűen nemigen tud nyújtani a játék.

Történetünk kezdetére Logan már három éve maga mögött hagyta a Team X-et, a mutánsokból álló csapatnak azonban ismét szüksége van rá. Vezetőjüket, Essexet, foglyul ejtette Bolivar Trask, egy befolyásos iparmágnás, aki mutánsokat raboltat el, és kísérletezik rajtuk. A mentőakcióval Logan gondjai nem érnek véget: régi társaival, Mystique-kel és Sabretooth-tal is újra meg kell találnia a közös hangot, Jean Grey felbukkanása pedig fenekestül forgatja fel eddigi életét. A történet során Madripoort, Kanadát és Tokiót is megjárjuk, miközben Trask, majd később a Kéz elleni harccal párhuzamosan Logan múltjának hiányzó darabjai is előkerülnek. Ez jó alapot ad egy személyesebb Rozsomák-történethez: a mutánsok sorsa mellett az is kérdés, miért hagyta el annak idején a csapatot, mi történt vele, mielőtt Essex megtalálta, és mennyire bízhat most azokban, akikhez visszatért. Az átvezetők szépek, a színészek jól dolgoznak, ezért a szereplőket akkor is szívesen követtem, amikor már sejtettem, merre tart a cselekmény. A nagyobb fordulatok sajnos többnyire kiszámíthatók, így a történet végül kevésbé ragadott magával, mint a felvezetése alapján vártam, de a narratívára így sem lehet sok panasz.

[+]

Az összecsapások kezdetben pontosan azt adják, amit egy Wolverine játéktól vártam. Logan egyik ellenfélről a másikra veti magát, hárítás után azonnal visszatámadhat, a kivégzések pedig kellően durvák ahhoz, hogy még a legvadabb adamantiumrajongót is kielégítse. Rengeteg a vér, ráadásul a játék látványosabban bánik vele, mint a környezet jó néhány más részletével. A dühből táplálkozó rendszer szintén jól illik a karakterhez: minél agresszívebben játszunk, Logan annál veszélyesebbé válik, és szükség esetén ez a túlélésében is segíthet. Volt, hogy egy hosszabb nap után jólesett leülni elé, végigverekedni magam egy nagyobb csapaton, majd elégedetten továbbindulni. Ebben a formában a Marvel’s Wolverine tud szórakoztatni. Csakhogy a játék szinte mindig ugyanoda vezet vissza. Harcolunk egy arénában, sétálunk vagy ugrálunk egy keveset, aztán megérkezünk a következő arénába, ahol újabb hordányi ellenfél vár, lényegében pontosan ugyanazzal a kihívással, mint a korábbi tucatnyi csata. A feloldható támadások és képességek ellenére a harcrendszer hamar kiismerhető, a kevés ellenféltípus pedig csak tovább erősíti az ismétlődés érzését. Akad, akit sokat kell ütni, és akad, akit még többet, de ritkán éreztem úgy, hogy egy új ellenfél miatt változtatnom kellene a bevált módszereimen. A látványos kivégzések az első alkalmakkor feldobták a küzdelmeket, később viszont már azt vettem észre, hogy pontosan tudom, mi következik a következő ajtó mögött.

[+]

Néhány pályánként egy nagyobb boss is vár ránk, ami elvileg jó alkalom lenne megtörni ezt a ritmust. A velük vívott harcok azonban inkább voltak fárasztók, mint élvezetesek. Kevés támadásuk van, azokat viszonylag gyorsan meg lehet tanulni, az életerejük viszont olyan sok, hogy a megoldás felismerése után is hosszú ideig ugyanazokat a mozdulatokat ismételjük – olyannyira, hogy több bossnál lényegében ugyanaz a taktika működött csak. Az élmény fokozásán a fejlődési rendszer sem sokat segített: a képességfánál többnyire csak arról döntöttem, melyik skillt szeretném előbb feloldani, hiszen rövid idő múlva a másikra is lett elég pontom, nem kellett döntenem fejlesztési irányokról, specializációs taktikákról. Cserébe sokkal érdekesebbek voltak a különböző ruhák és a karmok: több változatuk kifejezetten jól néz ki, a ruhák megszerzésével pedig az életerőnk is nőhet. A pályákon található nyersanyag-ládák így legalább adtak okot arra, hogy néha picit alaposabban körülnézzek. A tárolók mellett whiskys palackokat és rémálom-kapukat is kereshetünk, utóbbiak mögött pedig időre teljesítendő útvonalak vagy különféle harci kihívások várnak, valamint egy csipetnyi infó Logan múltjából. A megszerzett pontokból passzív képességeket oldhatunk fel, így ezeknek a kitérőknek van kézzelfogható jutalmuk.

[+]

A rémálom-próbák közül a platformozós részek egy fokkal élvezhetőbbek voltak, mert legalább egy kis időre mást kértek tőlem, mint amit a játék 90%-ban tenni kell. A harci kihívásoknál viszont hamar visszaköszönt ugyanaz a probléma: kisebb csoportok legyőzése még rendben van, de amikor a legjobb jutalomért tíz-tizenöt percig kell újabb és újabb hullámokat túlélni, az már soknak érződik egy ennyire egyszerű harcrendszerrel. Eleinte még elvoltam ezekkel, később pedig már az se igazán érdekelt, hogy megszerezzem az adamantium jutalmat az adott kihívásért.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!