Hirdetés
Esident Revil
Mindenkinek megvan a maga nosztalgikus periódusa és médiuma, legyen szó zenéről, filmekről vagy éppenséggel videojátékokról. Van, aki a ’70-es évek elektro muzsikáira bukik, míg más a ’80-as évek akciófilmjeit vagy a Commodore 64-korszak pixeleit imádja. Én – egyebek mellett – a ’90-es évek PSX-es túlélő horrorjaiért vagyok oda: egyszerűen imádom azt a girbegurba poligonos esztétikát, a kötött kameraállásokat és a nagyjából akkoriban kodifikált játékmechanikai elemeket, így aztán minden, ezt emuláló megjelenésnél felcsillan a szemem, és nem volt ez máshogy a Flesh Made Fear esetében sem.
A játék nem titkolja (persze hogy is tudná?), hogy a Resident Evil volt a fő ihlete, de merít azért a Silent Hillből, illetve a korszak egyéb horrorkalandjaiból is. Csapatunk a R.I.P. osztag, akik egy őrült tudós, Ripper nyomában indulnak a beszédes nevű Rotwood, azaz „rothadtfa” egykor idilli amerikai városkájába. A brigád hamar egy felvont híddal találja szembe magát: karakterünk ugyan sikeresen megkerüli ezt az akadályt, de ezzel el is válik a csapat többi részétől. A pokol ezután igen gyorsan elszabadul, és egyre mélyebbre haladva a település központja felé egyre több hátborzongató szerzet tör életünkre, miközben próbáljuk teljesíteni az egyszerűbb logikai feladványokat; kideríteni, hogy mi történt; valamint levadászni Rippert.
[+]
Kezdésnek két karakter közül választhatunk: Jack több élettel, de kisebb tárhellyel rendelkezik, míg Natalie több cuccot tud elpakolni, de kevésbé bírja a strapát. A két figura időnként egyedi útvonalakon is halad, és bár ez nem jár számottevő exkluzív játékidővel, azért jópofa adalék. A Flesh Made Fear pedig már ebben is a Resident Evilre, konkrétan a második részre hajaz, Leon és Claire tortúráit idézve. A hasonlóság persze itt nem áll meg, és az egész kalandot végigkíséri. A legszembetűnőbb az old-school képi világ a poligonos modellekkel, a PS1-et idéző arcokkal, az utcákon gomolygó köddel és nosztalgikus, low-res textúrákkal. Én elképesztően élveztem felfedezni Rotwoodot, mert tényleg olyan érzésem volt, mintha egy most előkerült, korábban elérhetetlen játékkal játszanék harminc évvel ezelőttről. Még a konzolos megjelenés időzítése is tökéletes, ugyanis idén ünnepli harmincadik születésnapját a Resident Evil!
[+]
Az old-school jelleg persze az irányításra is kiterjed. Egyrészt kötött kameraszögekkel operál a játék, így előre beállított, filmszerű szemszögből követhetjük végig erőfeszítéseinket. Egy táborhelyet teljesen felülről szemlélhetünk; míg a beltereknél mintha az operatőr rejtett zugokból, sarkokból figyelne minket. Néhol bele is szédülhetünk a váltásba, amikor hirtelen nem egyértelmű, hogy melyik kameranézetről hová is váltottunk . Másrészt az úgynevezett „tankvezérlés” jellemzi az alkotást, ami azt jelenti, hogy figuránk az eredeti Resi hőseihez hasonlóan helyben tud forogni vagy előre-hátra menni, nincs tehát fürge ide-oda sasszézás, netán oldalazás. Ez jelentősen megköti a mozgást: ez tipikusan az az elem, ami nosztalgikus, de a legtöbbek számára nagyon nem praktikus. Mivel mindig a kamerához viszonyítva irányítjuk a karaktert, a kameraszögek pedig állandóan módosulnak, a váltásoknál így teljesen meg tud bolondulni figuránk, ami igen kellemetlen, ha épp szaladunk az ellenségek elől. Abból pedig lesz bőven (rohangálásból és gonoszból is).
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
