Egy élet képekben
Ha olvasok egy könyvet, nézek egy filmet vagy sorozatot, vagy játszom egy videojátékkal, gyakran jut eszembe, hogy milyen más médiumban tudnám az adott élményt szuperül elképzelni. Sőt, néha egy-egy műfajon belül is eszembe jut, hogy miként lehetne máshogy feldolgozni. Például Satoshi Kon 1997-es klasszikus animációs filmje, a Perfect Blue élőszereplős formában is remek lenne; a tavalyi Predator: Halálbolygó szuper, God of War-szerű videojátékként is működne; míg Ted Chiang sci-fi és fantasy novelláiból klasszikus, point-and-click kalandjátékokat tudnék elképzelni. Nos, az Arc System Works új játéka, a Dear me, I was... alatt végig arra gondoltam, hogy animációs filmként lenne ideális – magát az élményt ugyanis alig pár gombnyomás választja el attól.
A „játék” – az idézőjelet hamarosan megmagyarázom – nulla dialógussal, képeken és rövid animációkon keresztül kíséri végig egy nő életét, kislánykorától idős éveiig. Mindegyik fejezet egy fontosabb mérföldkövet dolgoz fel e sorsból, egy időszakot, amelynek során a boldogság, a kreativitás, a lelkesedés, vagy épp a gyász, a céltalanság, a kiábrándultság hagyott mély lenyomatot rajta. Érzelmek és lelkiállapotok széles skáláján halad végig meglepő eleganciával és empátiával a történet, egyszerre kínálva egy meglepően személyes, intim, de általánosan is átérezhető narratívát. Mindezt szavak nélkül, ráadásul alig egy óra alatt. Mindebben a játékosnak minimális interakciója van: időnként a képernyőre bökve vagy egy-egy gombot megnyomva reggelizhetünk meg, bonthatunk fel egy levelet vagy vehetünk át egy tárgyat. Ezek az interakciók olyannyira minimálisak, hogy nélkülük is gyakorlatilag ugyanezt az élményt kapnánk, így, szerintem, indokolt az idézőjel, mert a Dear me, I was... inkább egy nagyon kicsit interaktív rövidfilm, mint egy videojáték. De hát a visual noveleken belül is létezik a kinetic novel alműfaj, amiben még ennyi interakció sincs – ha azok is játékok, hát ez is mindenképpen az.
[+]
Hirdetés
Ha ezen azonban túllendülünk, akkor egy kellemes, megható és elgondolkodtató sztoriban lesz részünk. A már említett témák és motívumok kihangsúlyozására szuper a képi megvalósítás, ami a vízfestés esztétikáját ötvözi a rotoszkópiás technológiával. Utóbbi lényege, hogy a színészekről készített valódi felvételeket „rajzolják körbe”, igen életszerű animációt eredményezve (erre híres játékipari példa az eredeti Prince of Persia, ahol a tervező öccse gurulását, futását és egyéb mozdulatait ültette át a játékba). Érdekes módon itt rövid mozdulatsorok vannak kissé daraboltan tálalva, így olyan, mintha egy képeskönyvet lapozgatnánk végig. A képi hatás pedig nagyon jól fest, üde, életteli színekkel, ahol mindegyik állókép a falra kívánkozik. Az Another Code és a Hotel Dusk kedvelőinek egyébként ismerős lehet ez a stílus, ugyanis az azokért felelős Taisuke Kanasaki volt itt is az illusztrátor. A Dear me, I was... egyébként rövid kis szüneteket is tart a jelenetváltások előtt, így van időnk befogadni a látottakat és értelmezni – szöveg híján is – a képsorokat. Ez kell is, ugyanis a rövid játékidő és a nagy időbeli ugrások miatt mindig a legfontosabb, legreprezentatívabb eseményeket láthatjuk.
[+]
Furcsa kettősséget ébresztett bennem a Dear me, I was..., mégpedig azért, mert animációs filmként jobban működött volna. Ennek fő oka, hogy gyakorlatilag az, hogy minimális interakcióit leszámítva ez egy cirka 60 perces passzív élmény, és játékként ezt hiányosságként éltem meg. Még akkor is, ha élménynek, történetmesélésnek szuper, kifejező képi világgal, elgondolkodtató történettel, és ha nem is kiemelkedő, de kellemes zenével. Így érdemes a vásárlásnál mérlegelni: ha nem bánod, hogy ennyire kompakt és passzív, valamint nyitott vagy a realisztikus, emberközeli történetekre, akkor neked való. Ha ennél bármilyen formában többet követelsz meg egy videojátéktól az interakciók terén, akkor viszont hagyd ki. Összességében azonban, ha túllendülünk „létjogosultságának” kérdésén, akkor határozottan azt gondolom, hogy jó, hogy létezik, és jó, hogy vannak ilyenek is. Remélem, megtalálja a közönségét, még akkor is, ha én nem tartozom feltétlenül ide.
A Dear me, I was... okostelefonokra, PC-re, valamint Switchre és Switch 2-re jelent meg.
A tesztjátékot a kiadó Arc System Works biztosította.
Georgiadisz Leonidas
Összefoglalás
A Dear me, I was... egy minimálisan interaktív, nagyrészt passzív animációs film sajátos képi világgal, szavak nélkül egy nőről és életéről, hatékonyan sűrítve be a gyerekkortól az öregkorig több megállót. Bár itt-ott meg kell nyomnunk egy gombot, hagyományos játékelemekre, játékmenetre nem szabad számítani – ha ezt meg tudod emészteni, tetszeni fog.
A Dear me, I was... pozitívumai:
- Szuper animációs stílus és hangulat;
- emberközeli, realisztikus történet;
- hiába ölel fel nagy időintervallumot, működik.
A Dear me, I was... hiányosságai:
- Nem egy interaktív játék;
- elképesztően rövid;
- nem nyújt többet egy „végignézésnél”.
