Első találkozás a Belmontokkal
A Castlevania-sorozat rajongóinak jó ideje volt alkalmuk gyakorolni a türelmet. A finoman szólva sem a sorozat csúcspontjának számító Lords of Shadow 2 még 2014-ben jelent meg, vagyis egy teljesen új, konzolokra és PC-re szánt önálló kalandra tizenkét évet kellett várni. És ez még a barátságos matek: az oldalnézetes Mirror of Fate egyenesen 2013-as darab, így azzal a játékmenettel számolva még hosszabb a kihagyás. Közben persze érkeztek gyűjteményes kiadások, és a Grimoire of Souls is adhatott elfoglaltságot, a Belmont’s Curse azonban így is egy régóta esedékes visszatérés. Nálam valamivel egyszerűbb volt a helyzet, hiszen korábban egyetlen Castlevania-játékkal sem játszottam. A Belmont család tagjait legfeljebb videókból ismertem, és a metroidvaniák közül is csak néhány fordult meg nálam, így különösebb előképzettség nélkül vágtam neki a kalandnak. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy mit tud nyújtani ez a világ annak, aki most találkozik vele először, és mennyire könnyű belerázódni a felfedezés, a platformozás és a szörnyvadászat váltakozásába.
A történet 1499-ben, a szörnyek által megtámadott Párizsban veszi kezdetét, huszonhárom évvel a Castlevania III: Dracula’s Curse eseményei után. Trevor Belmont ezúttal lányával, Rose-zal érkezik a városba, a kaland pedig a papa helyett az ifjabb vámpírvadász feladata lesz. Az égő utcák látványa és a sötét erők felbukkanása hamar egyértelművé teszik, hogy a családi mesterség gyakorlására bőven lesz lehetőségünk. Az alaphelyzet követéséhez szerencsére nem kell előzetesen végigvenni a Belmont családfát. A régi nevek és utalások nyilván többet jelentenek azoknak, akik régóta követik a sorozatot, a közvetlen történésekbe viszont ezek nélkül is gond nélkül be lehet kapcsolódni. Rose személyes történetében is lenne elég lehetőség ahhoz, hogy önmagában érdekessé tegye a kalandot, a főszereplő azonban számomra meglehetősen halvány maradt – nehéz lenne megmondani, mi az a jellegzetes vonása, ami miatt később is emlékezni fogok rá. Megvan a családi öröksége, a feladata és a saját problémája, ezekből mégsem áll össze igazán egy érdekes személyiség. A történet ugyan foglalkozik vele, de a párbeszédek és a fontosabb jelenetek után is inkább az maradt meg bennem, hogy Rose a következő Belmont, akivel végig kell mennünk a veszélyes területeken.
A helyszínválasztás már jóval hálásabbnak bizonyult. Az éhes lángokkal lobogó Párizs utcái, a háztetők, a föld alatti járatok és a katakombák megfelelő környezetet biztosítanak a vadászathoz, a Notre-Dame és később Drakula kastélya pedig tovább bővítik a látnivalók sorát. A város és a kastély eltérő környezetei mellett is végig megmarad a kaland sötét, gótikus hangulata. A pályák bejárása a metroidvaniáknál megszokott módon működik: elindulunk valamelyik irányba, ellenfelekbe, elágazásokba és egyelőre leküzdhetetlen akadályokba botlunk, majd az új képességekkel később visszatérhetünk a korábban megközelíthetetlen helyekre. A felfedezés így folyamatosan ad valamilyen elfoglaltságot. A fő útvonal mellett a felszerelések és az egyéb jutalmak miatt is érdemes körülnézni, a mozgási lehetőségeink bővülésével pedig egyre több helyre eljuthatunk. A műfajban kevésbé jártas játékosoknak ezt meg kell szokni, de idővel érthetővé válik, miért érdemes fejben tartani azokat a pontokat, ahol korábban még nem tudtunk továbbmenni – vagy elhelyezhetünk egy tonna jelölőt is, a játék kifejezetten sokat enged a térképen kitűzni.
A közlekedésben fontos szerepet kap az Arcane Whip nevű ostor, amellyel kijelölt kapaszkodók segítségével lendülhetünk át a veszélyes részek fölött. Amikor minden a helyére kerül, az ugrások és az átlendülések kellemes ritmust adnak a haladásnak. Erre szükségünk is lesz, Párizsban ugyanis egészen indokolatlan mennyiségű szöges csapda várja a látogatókat; a jelek szerint a középkori városban sok mindenen spóroltak, hegyes fémdarabokon viszont biztosan nem. Egy idő után már azon is el lehet gondolkodni, hogyan jutottak el a helyiek a pékségig anélkül, hogy útközben felnyársalták volna magukat. A viccet félretéve, ezeknél a részeknél különösen fontos lenne a megbízható irányítás, és az ostor használata sajnos nem mindig volt az igazi. Többször előfordult, hogy nem kapta el azt a pontot, amelybe bele szerettem volna kapaszkodni. Ilyenkor a lendületes továbbhaladás helyett rendszerint zuhanás következett, a gondosan elhelyezett tüskék vagy árkok pedig elintézték a maradékot. Nyilván hozzá kell szokni az időzítéshez és a célzáshoz, de akadtak olyan helyzetek, amelyeknél nem éreztem egyértelműnek, miért nem sikerült a művelet. Egy elrontott ugrást könnyebb elfogadni, ha pontosan látom, mit hibáztam el. Amikor viszont arra számítok, hogy az ostor megfogja a kapaszkodót, majd ez elmarad, jóval bosszantóbb újrakezdeni az adott szakaszt.
A harccal összességében jobban meg voltam elégedve, bár azt egy pillanatig sem mondanám, hogy könnyű dolgom volt. Kezdő Castlevania-játékosként hamar megtanultam, hogy az ellenfelek közelében nem sokáig érdemes gondolkodás nélkül csapkodni. Figyelni kell a támadásaikra, megfelelően időzíteni a kitéréseket és felismerni azokat a pillanatokat, amikor biztonságosan visszaüthetünk. A fegyverkínálatra sem lehet panasz. Hét fegyverkategóriából válogathatunk, amelyek között kardok, lándzsák és közelről használható ökölfegyverek is találhatók. Az eltérő hatótáv és támadási sebesség miatt érdemes próbálgatni a megszerzett darabokat, mert nem feltétlenül ugyanaz válik be mindenkinek. Például Belmonték ikonikus fegyvere, az ostor, középtávról igen nagyot tud sebezni, közelről viszont jóval gyengébb, mint bármelyik másik eszköz. A játék egyik legjobb eleme ugyanakkor a tarotkártyákra épülő mágiarendszer. A legyőzött főellenfelek a lapjaink közé kerülnek, az így megszerzett Arcanák pedig új varázslatokat és különleges képességeket biztosítanak. Emiatt a fontosabb összecsapások után a lehetőségeink is bővülnek, és egy újabb lap megszerzésének a további haladásban is érezhető szerepe van.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!





