Bevezető, külső, csomag tartalma

A kontrollerek világa furcsa hely lett az utóbbi években: ami régen egyszerű döntés volt, ma már a temérdek specifikáció- és kapcsoló opcióval egy rendkívül bonyolult választássá vált. Driftmentes megoldások, 1000 Hz-es polling, kapcsolható ravaszút, hátlapi gombok, kijelzők, profilok, dokkolók, speckó tokok – és mindez egyre gyakrabban olyan árcédulával, amitől a konzolos közönség is felvonja a szemöldökét. Ebbe a ligába szállt be az ASUS a ROG Raikiri vonallal, melynek első generációja (főleg a Raikiri Pro) látványosan megmutatta, mire képes a gyártó, ha mindent bele alapon gondolkodik. Csakhogy a Raikiri Pro pont azzal került érdekes helyzetbe, hogy miközben prémium érzetet és extra funkciókat pakoltak rá, a használati oldal nem mindig simult rá tökéletesen a célplatformokra.

[+]

A második generáció – a ROG Raikiri II Xbox Wireless – érzésre inkább arról szól, hogy a látványos trükkök helyett a mindennapi használat és a fogás-kattintás-reakcióidő háromszög kapja a fókuszt. És ez az a pont, ahol az előd említése nem csak kötelező kör: a Raikiri II-t nehéz úgy nézni, hogy ne az jusson eszünkbe, mit tudott a korábbi modell, és abból mi az, ami a valós használatban tényleg számított. A kérdés most az, hogy az ASUS mennyit finomított a recepten, és a ROG-ízből mennyi maradt, ha a hangsúlyt kevésbé a látványelemekre, inkább a kézben töltött órákra tették. A Raikiri II Xbox Wireless ránézésre nem akarja újra feltalálni a kontrollert: a forma erősen Xbox-vonalon mozog, ismerős arányokkal és felépítéssel. A ROG-osság inkább részletekben jön elő: finomabb törések, a megszokott logó, valamint a trükkösen elrejtett ROG feliratok a tetejétől egészen csúszásgátló markolaton át.

[+]

És ha már markolat: a Raikiri II Xbox Wirelessnél a textúrázás és a burkolat tapadása szerencsére nem csak látványelem – hosszabb etapoknál, melegebb kézzel, kapkodósabb játéknál is stabilan ül a tenyérben, nem kell folyamatosan igazgatni a kontrollert. Az elődnél is sokan kiemelték a masszív, prémium összerakást, és ez az érzet itt is megvan: nem az a könnyű, üresen kongó műanyagdarab, amitől két hét után elmegy a kedved. Az ASUS valamiért kábellel együtt szereti megadni a kontrollerek súlyát: így jön ki a papíron szereplő 345 gramm. Kábel nélkül ez nagyjából 250-260 gramm körül alakul, tehát a végeredmény egy kellemesen kiegyensúlyozott, nem kifejezetten nehéz kontroller. Összevetésként: a nálam lévő Scuf Reflex Pro olyan 300 gramm környékén mozog, ehhez képest a Raikiri II összhatásra kifejezetten könnyedebbnek érződik kézben. A kontroller elülső felén a megszokott Xboxos kiosztás fogad, de ezt az ASUS megtoldotta néhány extra gombbal is – ugyanazokkal a dedikált kezelőszervekkel, amelyek a ROG Xbox Ally-on is visszaköszönnek.

[+]

A hátoldal sem maradt érdekességek nélkül: itt kapott helyet a négy programozható gomb, amelyek a Raikiri Próhoz képest jóval visszafogottabb kialakítást kaptak, ráadásul lejjebb is kerültek – pont oda, ahol alapesetben gyűrűs- és középső ujjunk pihen. Ennek előnye, hogy használat közben nem kell utánuk vadászni, tényleg kézre esnek, és nem borítják fel a fogást sem. Ugyancsak hátul találjuk a kétállású ravaszkapcsolót, a párosító gombot, illetve azokat a kapcsolókat, amelyekkel kiválaszthatjuk, hogy melyik eszközhöz és milyen kapcsolati móddal szeretnénk használni a kontrollert. Praktikus részlet, hogy alul egy apró, elhúzható fedél mögé rejtve ott lapul az USB-s vevőegység, így nem külön zacskókban és fiók alján kell keresgélni. Legalul megvan a klasszikus, sokat használt 3,5 mm-es jack csatlakozó is. Ami eddig nem került szóba, az az RGB világítás – az ASUS ezúttal érezhetően finomabban nyúlt hozzá: a felénk néző ROG logó mellett a két oldalon fut egy-egy vékony, diszkrét fénycsík, ami ad egy kis karaktert a kontrollernek anélkül, hogy karácsonyfává változtatná. Természetesen ez is igény szerint ki- és bekapcsolható, ha valaki inkább a visszafogottabb összhatást preferálja.

[+]

A csomag szerencsére nem merül ki a kontrollerben. A Raikiri II mellé jár egy hordozó tok is, amelyben a kontroller mellett kényelmesen elfér a töltőkábel, illetve a cserélhető analógkarok. Kifejezetten jó ötlet, hogy a tokon kialakítottak egy töltőnyílást, így töltéshez nem muszáj kivenni a kontrollert. Az analógkarok cseréje kifejezetten felhasználóbarát: nincs csavar, nincs bajlódás, egyszerűen lehúzzuk a sapkát, és már mehet is fel a magasabb profilú változat. Ez jóval direktebb és kézenfekvőbb megoldás, mint amit például a Scuf kontrollereknél megszokhattunk, ahol a moduláris rendszer ugyan flexibilis, de gyakran macerásabb is. A nagy ütőkártya viszont a mellékelt dokkoló: ez a kétféle pozícióban használható állvány nemcsak a töltést intézi, hanem arra is lehetőséget ad, hogy az USB-s vevőegységet is ide csatlakoztassuk – így kvázi egy fix bázisállomást kap a kontroller, ami praktikus, ha mindig ugyanott játszunk, és a stabil jelet sem szeretnénk rábízni a véletlenre. Itt viszont megjelenik az első komolyabb kompromisszum: a dokkoló anyagminősége a Raikiri II-höz képest érezhetően olcsóbb hatású, és mivel nagyon könnyű, hajlamos elmozdulni az asztalon. Ráadásul a kontrollert sem mindig lehet elsőre tökéletesen a helyére ültetni, némi igazgatás kell, hogy rendesen illeszkedjen és biztosan töltésre álljon rá.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!