- OLED TV topic
- AMD K6-III, és minden ami RETRO - Oldschool tuning
- Intel Core i5 / i7 / i9 "Alder Lake-Raptor Lake/Refresh" (LGA1700)
- 3D nyomtatás
- Azonnali notebookos kérdések órája
- Nyugdíjazza a tuningra szabott, első Raptor Lake-eket az Intel
- Ízlésesre sikerült a Galax alacsony profilú GeForce RTX VGA-ja
- Milyen SSD-t vegyek?
- ThinkPad (NEM IdeaPad)
- Milyen egeret válasszak?
Hirdetés
-
Nem bírják kiszolgálni az AI energiaigényét
it Az amerikai elektromos hálózat nem bővül elég gyorsan ahhoz, hogy az AI nagy energiaigényét kiszolgálja.
-
Premier előzetest kapott a Sker Ritual teljes kiadása
gp Véget ért az early access időszak, a végső kiadás konzolokra is befutott.
-
Analóg kapcsolós klaviatúrák triója a Razer fémjelzésével
ph A Huntsman széria harmadik nemzedékét háromféle formátumban vihetjük haza.
Új hozzászólás Aktív témák
-
kymco
veterán
És a probléma mélyebb a kultúra és a vallásosság szintjénél, a bűn a legmélyebb szintig hatol. De a példát azért hoztam, mert kb annyira hiteles a déli államokbeli "orvos" a kereszténység jellemzésére, mint az általam linkelt "ateista" az ateizmus jellemzésére. Csak iq kérdése, hogy ezekből ki, milyen általános következtetéseket von le.
www.refujvaros.hu
-
#40553216
törölt tag
Nos, a korábbi felháborodásod a vélt lehülyézésed miatt itt teljesen hazuggá, álszentté vált. Egyetlen esetet (Wilberforce) felhozván és ebből általánosítván védted körömszakadtáig a keresztényeket, míg ezt az orvosi esetet jelentéktelennek próbálod beállítani, holott egy USA államban széleskörűen alkalmazták is, pedig nyilván ők is keresztényeknek mondták magukat. A keresztény déli rabszolgatartók között sokkal több kegyetlen, embertelen, szemétláda volt, mint az az egy árva Wilberforce.
Érdekes, hogy te korábban többször is burkolt lehülyézésnek tartottál olyan megfogalmazásokat, amelyek szándék szerint nem voltak azok, de te simán bevállalod a nyílt elhülyézést. Ha fontolgatnád, jelzem, nem kell bocsánatot kérni. Nem engem sértettél meg, hanem magadat, IQ-bajnok felebarátom.[ Szerkesztve ]
-
kymco
veterán
válasz
#40553216
#20302
üzenetére
A különbség az, hogy én ezer, tízezer, százezer példát tudok mondani arra, hogy a mi közösségünk nem rabszolgapárti. Tehát azt a közösséget védem, amiben élek, és abból merítek, amit itt valóságosan tapasztalok. És nem index-es cikkből keresek ad-hoc érveket. Amit én teszek, az egy nemtelen támadással szembeni védekezés. Amit te teszel az index és google felhasználása a saját sztereotípiád alátámasztására.
Én nem szapulom az ateistákat, nem is gondolom, hogy a linkem alapján ezt általánosítani lehetne. És nem tehetek arról, hogy tényleg sokat árul el az ember értelmi szintjéről, hogy mire általánosít. Ebben úgy látom egyetértünk.[ Szerkesztve ]
www.refujvaros.hu
-
#40553216
törölt tag
A legnagyobb baj az, hogy te a példákat nem védekezésül hozod, hanem azt próbálod bebizonyítani velük, hogy azok a dolgok, amiket én vagy itt többen mások mondunk, meg sem történtek. Pedig „én ezer, tízezer, százezer példát tudok mondani arra, hogy” az önmagukat ugyanúgy kereszténynek állítók közössége rabszolgaságpárti. Azért megjegyezném, hogy a nyilvánvaló freudi elírással nem rabszolgaságpárti helyett nem rabszolgapárti, azaz nem a rabszolgák mellett, tehát velük szemben, a rabszolgatartók pártján állónak írtad le a közösségedet.
Ráadásul védekezésnek a vitapartner primér lehülyézése nem igen nevezhető, és mint írtam, az előzmények figyelembe vételével álszent. -
kymco
veterán
válasz
#40553216
#20304
üzenetére
Világos, egy elírásból messzemenően következtetsz... a valóság az, hogy mobilon írtam, és a szókiegészítés hibáját nem vettem észre. Biztos, hogy ebből az következik, hogy a billentyűzet kezelő programom rabszolgaságpárti, így biztos keresztények írták.
A bajom veled az, hogy neked bármi jó eszköz ahhoz, hogy védjed a fröcsögő állításaid, még akár egy elírás is. Nem a szavaiddal van baj, hanem a benned lévő indulatokkal. Nos, ezért nem beszélgetek veled.
Aki engem ismeretlenül és a közösségem szintén ismeretlenül megcímkéz, azzal nincs miről beszélgetnem.
Lehetne értelmesen beszélgetni veled, ha túllátnál a saját érveiden és gondolataidon. Én tényleg védekezek, olyanokkal vádolod a kereszténységet, a Biblia tanítását, amik igaztalanok, ferdítések. Én benne vagyok a keresztény világban, se tanításban, se értelmezésben, se gyakorlatban, de még indulatban sincsenek ezek benne, sőt ezek ellenkezője. De ezeket te nem hallod meg... Így nincs értelme beszélgetni. Ezzel az erővel te beszélgethetsz egy random szógenerátorral is. És még érként elő is hozod, ha véletlen olyan mondatot dob ki, ami téged alátámaszt...www.refujvaros.hu
-
#40553216
törölt tag
„A bajom veled az”
Te nem tudtad magadban tartani a feszkót. Kellett neked kéretlenül hülyézni?
Már leírtam: te egy ember pozitív tettével akarod tisztára mosni azt a sok sz.rt, amiről én írok, mint egykori véres valóságot. Lila ködben élsz.„Aki engem ismeretlenül és a közösségem szintén ismeretlenül megcímkéz”
Bezzeg a hülyézés…[ Szerkesztve ]
-
kymco
veterán
válasz
#40553216
#20306
üzenetére
Én vállalom, hogy nem vagyok iq huszár. Vállalom, hogy egyetlen példát hozok fel, és vállalom, hogy általánosításnak tekintsd annak ellenére, hogy ezzel azt a lelkületet akartam kifejezni, amit sok ezer (százezer) hívő ember életében általam is megtapasztalt módon megvan. Vállalom, hogy kiforgathasd a szavaim és messzemenő következtetéseket vonhass le az elgépeléseimből. Vállalom, hogy bolondnak tekints, mert valahol én is annak tartom magam, Krisztus bolondjának. Ezeken én nem sértődök meg.
De fel fogom vállalni, hogy bolondságnak tartsam, ha valaki olyat ír, ami az. Te magad is problémának tartottad, hogy én egy példából általánosítottam, magadnál ezt rendben valónak tartod? És azt is, hogy indexes blogbejegyzésekkel érvelj? Ennyire nem látod, hogy mennyire szánalmas ez? Vállalom az érzéseim és a véleményem... szánalmasnak tartom a mocskolódásodat.De felmerül a kérdés, hogy miért írkálsz ide? Nem a párbeszédért, mert nem hallod meg a másikat, ha csak nem téged igazol.... de nem is az ismeretszerzésért, mert te mindent jobban tudsz nálunk... csak azért, hogy jól levezesd az indulataid rajtunk, keresztényeken. Neked is vállalnod kellene magad...
END
www.refujvaros.hu
-
#40553216
törölt tag
Kik is voltak azok az „egy-egy ember”-ek? Kálvin és Luther? Akik annyira, de annyira jelentéktelen figurák voltak a protestantizmus, a reformáció két máig legnagyobb egyházának létrejöttében és ideológiájuk kidolgozásában, hogy teljesen kikopott volna a nevük a köztudatból, ha csak tiszteleti okokból nem ezeknek a vidéki kis papocskáknak a nevét választják az utódok az egyházaik és ideológiáik megnevezéséül.
Ezen kívül volt ez a „doki”, aki ugyan egy ember, de a „tanításait” keresztények ültették át mindennapi gyakorlatba. De azt hiszem, írtam már: hozz példát arra, hogy az egyházaitok a közel ötszáz éves történelmük során szervezeti szinten említésre méltóan tiltakoztak, felléptek volna a rabszolgaság, a háborúk, a különböző társadalmi berendezkedéseken belül történt elnyomás, kizsákmányolás ellen. Leszámítva azokat a korokat, amikor azért tiltakoztak, mert – mint a kommunisták alatt – ők maguk is el voltak nyomva. Az a fő baj, hogy a keresztény vallások, ideológiák jelenléte egy csepp javulást sem hozott Európa vagy a világ egyéb részeinek történelmébe. Sőt, ennek éppen az ellenkezője igaz. Semmilyen bizonyítékot nem tudtok hozni akár amellett, hogy ne így lenne, akár amellett, hogy az átlagember egy hajszálnyit is rosszabb lenne vagy lett volna a múltban csak amiatt, mert nem keresztény volt. Vagy jobb lenne, lett volna keresztényként. -
#40553216
törölt tag
Nem véletlen a nyakas kálvinista kifejezés. Úgy látszik, van egy ilyen fertőző kórság nálatok. Egyszer valamit a fejedbe vettél, azt bármennyiszer megcáfolhatják, te továbbra is ragaszkodsz a véleményedhez.
„Neked is vállalnod kellene magad...”
Miben is? Mesélj, milyen coming out felelne meg neked? -
Noddy
senior tag
válasz
#40553216
#20309
üzenetére
A keresztyénség nem kálvinizmus és nem lutheránizmus. És az a baj, hogy te Kálvinban és Lutherben egy ideológia kidolgozóit látod. Olvastál tőlük valamit, könyvet, éneket, verset? Ők nem dolgoztak ki semmiféle ideológiát, egyszerűen leültek a Biblia elé és lefordították németre, franciára (és hatásukra magyarra és minden nyelvre) és ezáltal a Biblia üzenete elérhetővé vált bárki számára és szólhatott a szószékekről úgy hogy bárki megérthette.
És hidd el a "doki" tanításainak elfogadására nem kellett az embereket kényszeríteni, jóval ő előtte is verték és kínozták a feketéket a rabszolgatartók keresztyén címszó alatt. De ahogy már mondtam korábban is, ne az alapján nevezz valakit keresztyénnek, hogy annak mondja-e magát, hanem a gyümölcsei alapján, a Biblia is erről beszél és a keresztyénség ott kezdődik, hogy a Biblia mit mond és annak engedek-e vagy se. Már leírtam sokszor, hogy sem Kálvin sem Luther nem voltak tévedhetetlenek, de hogy őket vádolod európa erkölcsi zülléséért abszurd. Olvasd el az életrajzukat, nagyon tanulságos.
Nagyon vak és igénytelen vagy ebben a témában, mert pl. ha el akarsz menni nyelvtanfolyamra és német tanárt keresel és látsz egy hirdetést, hogy német tanár és odamész és egy láthatóan spanyol nyelvtankönyvből tanít téged, akkor fogod és elmész és elmondod, hogy az az ember becsapott téged és feljelented és kész és nem fogod mondani, hogy ezek a fránya német tanárok milyen rosszak, mert téged spanyolra akarnak megtanítani, és nem azt csinálod mint itt, hogy még évekkel később is azon rugózól, hogy egyértelműen a Biblia tanításával szembemenő emberekre próbálod ráhúzni a keresztyén jelzőt és emiatt káromolsz embereket és Istent. Ha pedig valaki mutat neked egy keresztyén embert akkor meg kifogásokat keresel, hogy véletlenül se Istennek legyen igaza és belásd, hogy mennyi értéket és kincset adott neked Isten a keresztyénségben. Már évek óta soroljuk ezeket a kincseket itt e fórumon csak te vagy süket és vak ezekre mert elvakított és süketített a saját ideológiád.A kijelentésed, hogy a keresztyén ideológia milyen változást okozott, vagy a hiánya mitől fosztotta meg az emberiséget abszurd, mert fogalmad sincs, hogy milyen lenne az európai történelem keresztyénség nélkül. Honnan a csudából veszed a feltételezésed, hogy jobb lenne keresztyénség nélkül? Megalapozott, érvelésre alkalmas bizonyítékod nincs, csak a düh és gyűlölet beszél belőled.
Én keresztyénként és más keresztyéneket ismerve igenis mondhatom, hogy jobb és boldogabb életet élek, mintha nem lennék keresztyén, mert nagyon nyomorult és rossz életem volt Isten nélkül. És ezt nem tudod elvenni tőlem, sem másoktól. Ez a tény.
És emiatt vagyunk nyakasok, hogy amit megtapasztaltunk azt nem feledjük és nem azért mert kálvinisták lennénk. Krisztus valósága és szeretete ami minket megfertőzött [ Szerkesztve ]
Jesus my savior, not my religion. - Jéghegy nem talál ibolyát.
-
Elemental
addikt
A közösségi ülésen mindenki azzal foglalkozott, hogy van-e élet a síron túl. A Mester csak nevetett, s nem válaszolt egyetlen kérdésre sem.
Tanítványainak pedig, akik magyarázatot követeltek erre a kitérő magatartásra, ezt mondta:- Észrevettétek-e, hogy pont azok akarnak egy másik, örökké tartó életet, akik a jelenlegivel sem tudnak mit kezdeni?
- De van-e élet a halál után, vagy nincs?
- Van-e élet a halál előtt, ez itt a kérdés - mondta a Mester rejtelmesen.
-
kymco
veterán
válasz
Elemental
#20314
üzenetére
Isten az embert életre teremtette. Arra, hogy felelősséggel élje az életét, őrizze és művelje a teremtett világot. Isten nem azt akarja, hogy az ember ne foglalkozzon az evilági dolgokkal, sokkal inkább azt, hogy Istent képviselje evilágban. Az örökélet reménysége nem fedheti el a jelen élet felelősségét és ajándékait.
Isten engem arra tanít, hogy éljem meg a mát, de ne a mának éljek. Reménységgel tekintsek a jövőbe, de ez ne takarja el a jelent.www.refujvaros.hu
-
Armahun
addikt
Valaki légyszi meséljen nekem egy picit az esti harangszóról.
Hogy mi a története, miért jó ez nekünk, hogy este amikor esetleg valaki már elaludt, tíz percen keresztül zajongni, szerencsétlen kutyák vonyítanak én meg ugatok.Ha szerinted egy tárgy lehet Ő, akkor te is az vagy. Jó étvágyat evés előtt illik kívánni. A már evő embert ezzel étkezévében megszakítani igen nagy illetlenség.
-
#20318
nusika2015
újonc
nusika2015
újonc
Hiszek egy Istenben, mindenható Zenében
Sziasztok! Egy történetet fogok nektek elmesélni. Egy történetet, ami velem történt, sok évvel ezelőtt.
Jómagam egy szerény, visszahúzódó kislány voltam, érzékeny minden hatásra, és mindenkire. Sajnos apám verte, és megcsalta édesanyám, nálam 3 évvel idősebb nővérem pedig járta az utcákat, nagyvilági életet élt. Anyám volt az egyedüli rendes ember a családban. Félve, hogy nővéremből milyen nő lett, a védelmem érdekében, a Kegyes Lelkek Apácazárda, és Leánynevelde nevezetű intézményben helyezett el, s egyúttal egyházi gondozásba adott 9 évesen, távol az otthontól, túlfűtött apámtól, és nővéremtől.
Ebben a leányneveldében nőttem fel. Édesanyám kezdetben havonta tudott meglátogatni a nagy távolság miatt, ugyanis ez a lánynevelde az ország egyik félreeső kis falucskájában helyezkedett el, s csupán 8 km-re volt egy nagyobb település. Mi azt csak városnak hívtuk. Aztán a havi látogatások kéthavira, majd pedig háromhavira csökkentek.
Édesanyám haja hamar őszülni kezdett, majd pedig megritkult. Egyik látogatása alkalmával már csak kendővel a fején jelent meg. Akkor már szeme beesett volt, tekintete merev volt. Akkor láttam őt utoljára.
Leányneveldében tizenkétosztályos iskola volt, ahol az alapvető tudást elsajátítottam, és mellette az apáca életre készítettek fel. Ott többnyire mindenki árva volt, és a világból szinte semmit nem tudtunk, a zárda volt a mindenünk, a családunk.
Végül Isteni sugallatra apácának mentem, mint mindenki más, ugyanis más választásom nem volt… Lényegében emlékeim szerint volt egy lány, aki betöltötte a kort, és ő nem akart apáca lenni, de ő is árva volt. Mivel ő is, mint mindenki, a gyermekkorának nagy részét ott töltötte, a világról alkotott képe a zárda tanításain alapult. Végül belátta, hogy nem támaszkodhat senkire, így marad az egyház kezei alatt, és apácának ment. Talán a sorsom lehet hasonló volt az övéhez. Ha nem ugyanolyan.
Visszatérve a zárda mindennapjaiba beletartozott az imádságokon kívül a kóruséneklés is, ugyanis kötelező volt énekelni. Jómagam azért szerettem ezt, mert a lányokon kívül csak is vasárnaponkénti misén láthattam olyan felnőtt embereket, akik nem a zárda tagjai. Ilyenkor mindig azon álmodoztam, hogy már én is ott ülhetnék köztük.
A vasárnapi misén kívül egy program volt, amikor nem a zárda tagjaival érintkezhettünk. Ez pedig a beteg gyerekek látogatása volt, a város szélén lévő kórházban.
Emlékszem, egy szikrázóan napos délelőtt mentünk a nővérekkel a kórházba. Már a harmadik gyermekkel foglalkoztam, amikor is valami belső hang hatására felkeltem a gyerek mellől, és a főnővérhez mentem.
– Szeretnék kikéredzkedni mosdóba.
– Rendben Anna, Pálma nővér elkísér téged.
– Arra semmi szükség nincs, eltalálok magam is, köszönöm. – feleltem, s szikrázó tekintetétől óvva magam, kimentem a helységről. Egy hosszú folyosón voltam. Magam is meglepődtem, hogy visszakoztam a főnővérnek, viszont akkor már elmúltam huszonegy éves, és valószínűleg ez is adhatta az önfejűségem alá a lovat. De nem a mellékhelység irányába mentem, hanem ellenkező irányba, fel az intenzívosztályra. Gyors, és határozottan vettem a lépcsőfokokat. Felérve elindultam a folyosón. A kórtermek sokasága be volt csukva, egy kivételével. Az ajtóhoz léptem, s megláttam egy fiatal nőt, akinek már nem volt haja. Édesanyám jutott az eszembe, s amint előtörtek az emlékek, a nő megpillantott engem, s magához hívott kezével.
– Szia. – mondta elcsukló hangon – Gyere ide, nyugodtan! – lassan odamentem. Nagyon féltem, ugyanis nekem a többi nővérrel együtt szigorúan csak a gyerekekhez mehettünk oda, felnőttekhez nem. Így hát sosem voltam még az intenzívosztályon. Ez viszont a nőnek nem számított, teljesen úgy tűnt, és úgy bánt velem, mint aki tudja, hogy tévúton járok. – Nem ülsz le? – kérdezte, miközben a fejével az ágya melletti szék felé sandított csillogóan kék szemeivel.
– Köszönöm – mondtam, s lassan helyetfoglaltam, amire a nő elmosolyodott.
– Látom te még nem voltál itt. – szakította félbe a kínos csendet.
– Hát, valóban nem. Az igazat megvallva a gyerekek mellett lenne a helyem, de...
– Ám valami, – szavamba vágva – vagy inkább Valaki azt éreztette veled, hogy fontos dolgod van idefent. Nemde?
– Igen. – helyeseltem mosolyogva.
– Mindennek megvan az értelme. Annak is, hogy apácának mentél, és annak is, hogy én itt vagyok, és meg fogok halni. – felelte, mire a halál szótól mosolyom elillant. – Ez az élet rendje. Megszültem két gyermeket, és most elmegyek. – ekkor könnyek jelentek meg a szemében. – Nem fogom tudni őket felnevelni. – ekkor behunyta a szemét, mire azok lassan végigfolytak az arcán. – Mondd csak, te miért választottad Isten szolgálatát? – kérdezte, hogy talán így terelje el a figyelmem a könnyeiről.
– Szeretnék segíteni Isten segítségével az embereken. – feleltem, miközben egy zsebkendővel felitattam arcáról a könnyeit.
– Ez igazán szép, és nemes cél.
– Remélem tudja, hogy a fájdalom, amit most érez, nem tart örökké, Isten már várja, – ekkor a nő elővette fehér kezét, és az én kezem felé nyúlt, megfogtam, az viszont már nagyon hideg, merev, és erőtlen volt. – és örök nyugalmat fog érezni. Ugyanis gyermekeiért ne aggódjon, Isten minden emberre vigyáz itt lenn a Földön.
– Köszönöm kedvesem! – felelte, és elmosolyodott.
– Hát te? – szólalt meg egy férfihang mögöttem. A város papja volt az. – Mit csinálsz itt? A gyermekeknél kellene lenned!
– Laudetur... – feleltem, s éreztem, hogy az arcom vérvörös lett.
– Jaj, hagyja csak őt itt! Nagyon szeretem őt, nagyon jóravaló lány! – mondta a nő.
– Igen, az meglehet, de ám ha erről tudomást szerez a főnővér...
– Hát akkor ne szerezzen tudomást! – vágott a szavába a nő, védelmemre kelve.
– Akkor viszont most kéne jönnöd Anna, hogy ne lásson meg! – mondta a lelkész.
– Anna? – ámult el a nő. – Az egyik lányom is Anna! De jó! – lekendezett a beteg nő, amin elmosolyodtam.
– Akárhogy is, a főnővér hamarosan feljön ide ismét! – ekkor ránéztem rémületemben a papra. – Menj le az északi lépcsőházon keresztül.
– Rendben atyám. – feleltem, aztán visszafordultam a nőhöz, hogy utoljára viszontlássam a mosolyát, és elköszönjek tőle, de már csak a rezzenéstelen arc nézett rám, melyen még felismerhetőek voltak az utolsó mosolyának vonásai. Tekintete a távolba veszve meredt a plafon felé.
Szívem összeszorult, és hevesen verni kezdett. Felpattantam a székről, majd pedig riadtan ránéztem a papra, aki a kezével intette az irányt az ajtó felé.
Rohantam le a lépcsőn, egyszer a ruhámra is rátapostam, ami miatt megbotlottam, de a korlátba kapaszkodva nem estem le a lépcsőről. Vegyes érzések keringtek bennem. Félelmetesnek éreztem, hogy az utolsó ember, akinek a kezét fogta, akihez beszélt, az én voltam, és a következő, akivel beszélni fog az maga az Isten. Vajon mit mondhat majd Neki rólam? Jól tettem, amit tettem? Nem a nevetés miatt halt meg?
A többi nővér nem vette észre, hogy megérkeztem, hiszen a sok gyermek eléggé lefoglalta őket. Ezt kihasználva én is elkezdtem játszani az egyik gyermekkel, de valahogy sehogy sem ment nekem az önfeledt játék. A fejemben voltak az intenzíven átéltek emlékei.
– Anna? – érkezett vissza a főnővér. – Egy szóra! – mondta, s kiment a folyosóra, Követtem. Szívem a torkomban volt
– Hol a csudába mászkáltál el?
– Elnézést kérek főnővér!
– Azért nem kéne az intenzívre felmenned!
– De hát én csak...
– Tudom! Még nem voltál az illemhelyen ebben a kórházban. Akkor kérdezz, meg engem hol van az, és megmutatom az atya megdöbbent, hogy őt kérdezted meg. –Erre egy pillanatra ledöbbentem. – Viszont jó lenne, ha legközelebb nem mászkálnál el! Mindig kérdezz meg! Az intenzívre csak azok az apácák mehetnek, akik felszenteltettek az atya által! Megértetted?
– Meg.
– Mostanában sok a probléma veled Anna. Jobban fogok rád figyelni. – mondta, s végigmért a szúrós tekintetével. – Most pedig menj békével! – Bementem, s leültem a gyerekekhez.
Délre visszatértünk a falucskába, ahol az apácarend volt. Ebéd előtt elmondtuk a közös imádságot, s nekikezdtünk az ebédnek.
Nem tudtam sokat enni. Még azt a keveset sem, amit kitettem a tányéromra. Viszont az illendőségi szabály kötötte, hogy amit a szemem megkíván azt egyem is meg, így mindenképpen meg kellett ennem.
– Olyan szótlan vagy Anna. Minden rendben? – kérdezte tőlem mellettem ülő Jázmin.
– Igen minden! Csak nincs étvágyam. – eszméltem fel, miután már megint vagy három perce kavargattam a rizst a hús szaftjában. Mindvégig a mosoly jutott az eszembe. A mosoly, amit a nő arcán láttam. A mosoly, amiért Anna a nevem, és ugyan úgy hívják a kislányát, és az ottlétem által adott öröm visszajelzése mosoly formájában egy olyan embertől, ki az én arcom után Jézus arcát látta meg. És a mosoly, mely lehet azért is mosolygott, hogy megvédjen a paptól, mert talán tudta, hogy majd hazudni fog a főnővérnek, ezáltal megmentve engem.
De ez csak a legkisebb, legfelsőbb gondolati szint volt a fejemben. Leginkább arra gondoltam, amit a nő mondott:
"(...)...Valaki azt éreztette veled, hogy fontos dolgod van itt. Mindennek megvan az értelme. Semmi nem történik ok nélkül!"
Nem mondta senki neki, hogy menjek fel. Viszont úgy éreztem, hogy fel kell mennem az intenzívre, mert ott feladatom, dolgom van. Lehet kíváncsiság volt, lehet, hogy egy megérzés. Viszont senki nem súgta a fülembe, hogy: Anna, neked most fel kell menned az intenzívre, ahol nyitva van egy kórterem ajtaja, ahol ott fekszik a nő, akinek a nevét sem tudod, aki majd megszólít téged, akit boldoggá teszel, életében utoljára. Utoljára… Vajon sikerült az ápolóknak újraéleszteni?
– Anna! – hallottam meg a nevem. A Júlia főnővér állt előttem. – most rögtön gyere be velem az irodába.
Bent hideg volt. Egy jókora stóc iratrengeteg pihent az asztal bal sarkán, a jobbon egy régi számítógép monitor, melyhez a hozzátartozó billentyűzet, és egér valószínűleg az asztal alatt pihent. A megsárgult fehér monitor mellett egy fehér telefon helyezkedett el, melynek összeillesztési pontjain végigfutó vájatában vastagon lerakódott a piszok, s hámréteg, mely minden bizonnyal Júlia fõnővérhez tartozott... De valami ennél is zavaróbb volt:
– Igen! Hozzád beszélek Anna! Mi a bajod? Olyan furcsa vagy mostanában! Sokszor kérsz nagy kimenőket, sokszor nem is tartod be az érkezést. Bolyongsz, csatangolsz az utcán. A falunkban van kocsma is! Tudod, hogy mit művelhetnek azok a férfiemberek veled? Van fogalmad róla? Elveszik a tisztaságod, s beszennyeznek! – erre elhalkult, s gyorsan keresztet vetett. Eléggé megrémültem ezt hallva, végül úgy döntöttem valahogy reagálnom kell.
– Júlia főnővér, én...
– Csak is az igazat! – vágott a szavamba. – Apropó! Biztos, hogy csak a toalettet kerested Mindszentekben? – ezen kérdés újra fellobbanásától tartottam leginkább.
– Igen anyám. – válaszoltam kisvártatva. S talán az anya szóra a főnővér lelke is egy picit enyhülni kezdett.
– "Ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és vesd el magadtól. – kezdte hadarni. – Ha a jobb kezed botránkoztat meg, vágd le és vesd el magadtól. Inkább egy tagod vesszen oda, semhogy egész tested gyehennára jusson!” – mondta a végét már kiguvadt szemekkel. – Melyik beszéde volt ez Krisztus Urunknak?
– Hegyi beszéd. – válaszolva, remegve, de rögtön.
– Melyik evangéliumban van? – vágta rá a következőt.
– Máté.
– „Mentsd meg, Uram, lelkemet a hazug ajaktól és a csalárd nyelvtől!” Ezt ismételd el háromszor most rögtön. – förmedt rám. Ezen megijedtem. Ezek szerint biztosan tudja, hogy hazudtam. Viszont szívemben éreztem, hogy fel kellett mennem a lépcsőn, s a nővel kellett találkoznom. Tekintetem az egyik ablakon túlra összpontosult, ahol a lágy szellő épp megringatta a már rég elszáradt muskátlik leveleit, s eszébe jutott:
– „Bízd az Úrra dolgaidat, akkor teljesülnek szándékaid”.
– Milyen szándékról beszélsz?
– Példabeszédek könyve. – erre a főnővér megráncolta a homlokát. – Hogy pisiljek. – s érkezett a válaszom.
– Melegen javallom, gyónjad meg bűneid lányom!
– Rendben anyám.
– Elmehetsz. Így is késtél az ima időből. Így annál többet szentelj imádkozásra amennyit késtél.
– Rendben anyám. – erre lassan felálltam a székről, s távozóra fogtam.
– Hamarosan látogatód fog jönni. – mondta a főnővér, amikor már a kilincshez értem, s amint ezt meghallottam görcsbe rándult a hasam.
Látogatóm? Megint itt lesz a nővérem. Bár lehet, végre apum jön el, bár amióta idehozott, azóta nem láttam. Szóval biztos, hogy a nővérem jön. – emígy tanakodottam, miközben a Rózsafűzért imádkoztuk a többiekkel, lent a kápolnában. Lassan felnézetem a feszületre. Uram! Kérlek, segíts a rászorulókon, a betegeken, akik fájdalmasan élik meg a mindennapi élet gyötrelmeit. Kérlek, nyújts megnyugtató vigaszt azoknak, akik elvesztik gyermeküket. Segítsd, meg az éhezőket, adj nekik esélyt az életre, adj esélyt az új, és a még meg nem született, beteg magzatoknak, hogy ne csak a világra jöjjenek, hanem fel is tudjanak nevelkedni, cseperedni, s hogy ne csak a világ borzalmas sötét oldalát lássák meg, hanem a szépet, a jót. Kérlek nyisd fel szemüket azoknak az embereknek, akik tehetnek azért, hogy a világunk szebb, és élhetőbb legyen. – váratlanul egy tompa lökést éreztem a bal lábamon. Jázmin nővér volt.
– Aki szeretetünket. – súgta oda nekem, s kapcsoltam is rögtön.
– Aki szeretetünket tökéletesítse! – mondtam hangosan a rám eső részt.
– Akit te, Szent Szűz, a templomban megtaláltál. – felelte a többi. Épp időben szólt nekem, mert igen csak szégyellhettem volna magam, ha tovább elmélázok.
Másnap ugyan úgy kelt fel az összes leány az épületben, kivéve engem. Nem tudtam aludni, s félig inkább virrasztottam is, igaz, hogy az ágyában fekve gondolkodtam eddigi életemről, s az élet miértjéről.
Reggelinél sokszor találkozott a tekintetünk, főnővér és én köztem. Reggeli után a kertben kapáltak a nővérek. Ahogy lenni szokott, minden munka, s tanóra után közös Miatyánk, és asztali áldás követett.
Ebéd után bibliaóra volt. Ezen a Bibliából, egy évre előre meghatározott példabeszédeket, s cselekedeteket olvastunk fel, és beszéltük meg. Ezután pedig következett a kóruspróba.
A kórus a kápolnában volt, a padok előtti kis három soros lépcsőn. A kápolna egy főhajóból, és egy mellékhajóból állt. Volt egy második mellékhajó is, de azt csak freskón létezett. Az igazi, azaz a baloldali mellékhajóban volt egy régi, de már elektromos orgona, és szintetizátor. Amikor betértünk a kápolnába, keresztet vetettünk, mint mindig, s szépen sorjában felálltunk a lépcsőre. Júlia főnővér ért be utoljára.
– Beéneklés!
Tegnaphoz képest a mai nap melegnek számított, ezért a kápolna ablakát nyitva hagyták, hogy a július végi, de augusztust idéző meleg szellők már befújhassanak az épületbe.
Csakhogy a kórus hangja ez által kiszűrődhetett az utcára, ahol a nem igazán aktív falusi élet zajlott.
Mint későbbi beszélgetésekből kiderült, kint egy férfi álldogált. Szakadt szürke ballonkabátja alatt rongyos volt a ruhája. A kórus hangjára felnézett az égre, nem tudta, honnan jön a hang. A gyönyörű kék ég alatt szikráztak a bárányfelhők a napfényben. Végül megfordult, s észrevette a nyitott bukóablakokat, melyek egy nagy zöld kétszárnyas ajtó felett voltak. Lassan, de vonakodva megindult az ajtó felé. Szíve elkezdett zakatolni. Remegő keze megérintette az ajtót. Tekintete ekkor egy ovális álló táblára szegeződött: „Pócséri Leánynevelde, alapítva 1857” Erre a férfi megvakarta a szakállas állát, majd tekintete ismét az ajtóra, s annak kilincsére szegeződött. Nagy, vastag régi kovácsoltvas kilincs volt az. Vonakodva, de lassan rátette a kezét remegve. Tekintete újra az ovális táblára szegeződött, s már majdnem lenyomta volna a kilincset, de a beéneklést pont akkor hagytuk abba.
Rémülten felnézett az ablakokra, s hallgatózott. Papírzörgéseket lehetett hallani odabentről, majd ismét csend lett. Kisvártatva egy orgona hangot hallott, majd megszólalt az első, majd a második szólam. Kétszólamú kánon volt. Ezt hallván a férfi lenyomta a kilincset, s elkezdte nyitni az ajtót, de csak egy centiig nyitotta ki, ugyan olyan gyorsasággal csukta be puhán azt. Így hát tovább hallgatott, nem is ok nélkül.
Az ének még fél órán keresztül tartott, majd abbamaradt. A férfi kint ácsorogva hallgatta végig a kóruspróbát, viszont a csendre ismét vérszemet kapott. Már vagy öt perce lehetett teljes a csend. Ekkor ismét lehúzta a kilincset, s lassan kinyitotta az ajtót, ami szerencséjére nem nyikorgott, így benézett. Bent körülbelül huszonöt fehér fátylú apáca térdelt a két padsorban. Igen, épp csendben imádkoztunk. Az igazi mellékhajó hátsó részében összecsukott, másfél méter magasan egymásra tett fa székek voltak a fal mellett. Mögöttük pont egy embernyi méretű szűk rés tátongott.
A férfi összeszedte minden erejét, s erősen koncentrált arra, hogy észrevétlenül becsukja maga után az ajtót. Miután becsukta hátrafordult az apácák felé. Szerencséjére nem vettük észre. Amint csendben lekuporodott a földre a székrakás mögött, egyesével, de körülbelül félpercenként eltávozott a helységből egy lány. Ezt látta a férfi is, mert annyi rés volt, hogy figyeljen minket.
Én is ott voltam, s miután úgy éreztem, hogy megnyugodott a lelkem, mert megoszthattam Istennel a lelkemnek gondolatait én is eltávoztam. Durván negyed óra leforgása alatt az utolsó apáca is elment, s becsukta az ajtót.
Az apácák egy része elment a város öregotthonába, a másik része az intézményben maradt, s a kertet ápoltuk, öntöztük. Én az utóbbi csoporttal tartottam. Egy idő után megszomjaztam. A hozzám legközelebbi csapot választottam, s nem azt, ami az étkezőben volt. Így hát bementem a kertre nyíló ajtón, s rögtön a sekrestyébe vonultam. Odabent volt egy szekrénysor, egy tükör, fogas, páncélszekrény, s természetesen egy mosdó. Poharat nem találtam, kutatni meg nem akartam, így a saját tenyeremből ittam a vizet.
Amint kortyolgattam, megütötte a fülem egy halk dallam, ami kápolnából szűrődött ki. Azt hittem, hogy képzelődöm, s folytatta tovább az ivást. Végül felegyenesedtem, megtöröltem a szám, de a zene csakugyan nem akart abbamaradni. Kimentem a helységből, s nem a kijárat felé vettem az irányt, hanem a sekrestye felé vezető folyosón haladtam. A melódia ismerős volt, de nem jutott az eszembe sem a zeneszerző, sem pedig a mű címe. Az orgona zongorahangszínen szólt.
Már a kilincshez érkeztem. Kezem remegett. Féltem attól, hogy ki lehet az, aki játszik? Netán valamilyen szellem? Vagy valami csoda? Csak nem a nő jött el, hogy kísértsen engem? Nem, biztos ember lehet – gondoltam végül magában – s tovább gyűjtöttem az energiáját az ajtónyitásra, míg a darabnak egyszer csak végbeszakadt. A néma csend beálltával, lenyomtam a kilincset, s izgatottan kinyitottam az ajtót. Az orgona díszsípjai mögött egy férfi ült. Mind ketten megrémültünk a találkozástól. Mélyen belenéztem a szemébe, s ekkor eszébe jutott a darab szerzője.
– Frédéric Chopin, 9-es Noktürn. Második tétel.
– Esz dúr. – felelte bársonyos hangon, s eljátszotta az utolsó mozzanatát a darabnak. Amint elkezdte, Rögtön becsuktam az ajtót, hogy ne hallják meg a zenét a többiek.
– Hagyja abba! – mondtam neki.
– De hát nem szép? Nem csodálatos? Egyszerűen elmondhatatlanul…
– De szép, viszont magának nem kéne itt lennie. – vágtam közbe.
– Ez itt egy orgona. Hangszer mellett a helyem.
– Igen, de ez a hangszer egy leányneveldében van. Maga pedig férfi.
– Növesszek ciciket?
– Maga megbolondult? – értetlenkedtem.
– Anna! – érkezett a folyosóról egy hang a csukott ajtón át. – Hahó itt vagy?
– Bukjon le mögém! – mondtam a férfinak, aki végül leszállt a székről, és bemászott az egyik padba, én meg beültem a férfi helyére.
– Jaj hát itt vagy? – mondta Jázmin nővér. – Minden rendben?
– Igen persze Jázmin. Csak zenélgetek.
– Hát rendben, azért gyere már vissza, kéne egy picit segítened.
– Rendben mindjárt megyek! – feleltem, s Jázmin kiment.
– Most pedig menjen el. Magának nincs itt semmi keresni valója!
– Jó. Elmegyek. Viszont lenne egy kívánságom. – felelte a férfi, aminek hatására rögtön rémeket láttam. Megijedtem, hogy olyan dolgot fog kérni, amiről Júlia főnővér említett nekem az irodában.
– Rendben – kezdtem remegve mondani. – Mi az?
– Engedd, hogy eljátsszak még valamit. – nagy megkönnyebbüléssel sóhajtottam egyet.
– Mit hittél mit kérek? Mit nézel ki belőlem? – kérdezte miután észrevette a megkönnyebbülésem.
– Már elnézést, de nem ismerem magát, így bármit kinézhetek magából. – erre lassan feltápászkodott, s visszaült az orgonához.
– Igazad van, nem ismersz. – mondta, s elkezdte. Az ujjai pörögtek. Jobb kezén is, és bal kezén is. Olyan fokú virtuozitással játszott, amiről sokan csak álmodnak, de sosem érik el azt. A darabot rögtön felismertem, s a gerincemen végigfutott a hideg, majd a karjaim, lábaim, hátul a tarkómon át a fejemig bizseregtem.
Beethoven Holdfény szonátájának harmadik tétele volt. Nem tudtam betelni. Hátrálni kezdtem, nem tudtam mi van mögöttem. Végül a padnak ütköztem, s leültem az orgona mellettibe. A darab vége felé, a kadencia közben lassan kinyílt az ajtó, s Júlia főnővér tekintetét vettem észre. Lassan belépett, s észrevette a férfit, ahogy az utoljára visszatérő motívumot is eljátssza, s lezárja a darabot.
– Ki maga? – kérdezte a főnővér, az utolsó akkordok elhangzása alatt. A férfi feltekintett a billentyűkről, s a sípok közt meglátta az öregebb hang tulajdonosát. A főnővér odalépett Anna elé. – Te engedted be?
– Magamtól jöttem, az ajtón át. – mondta a férfi, s az ajtó felé biccentett fejével. Erre a válaszra egy picit megnyugodtam.
– Inkább arra válaszoljon, amit magától kérdeztem!
– Márk vagyok. – kisvártatva – És önben kit tesztelhetek?
– Júlia nővér vagyok, a Pócséri Leánynevelde főnővére. – mondta büszkén, dacosan – S most hogy így megismerkedtünk, távozhat az ajtón. – ekkor elkezdtem félni. Mi lesz, ha engem is kirúg a neveldéből?
– Rendben kedves Júlia, de úgy illik a teljes bemutatkozás, hogy kezet is fogunk. – mondta Márk, s a főnővér felé nyújtotta jobb kezét, ami oldalról nézve a szememből, láthatóan remegett.
– Magával? – vágott vissza főnővér. Erre Márk visszarogyott a hangszerhez, s a darab utolsó öt ütemet újra lejátszotta úgy, hogy fintorogva nézett végig a főnővéren. Teljesen hibátlanul játszotta el. Ezután felkelt, lecsúszott az orgona hosszúkás padjáról, és lassan elindult a kijárat felé.
– Mi a maga foglalkozása, Márk? – kérdezte továbbra is megvetően.
– Tanár vagyok. – felelte, de nem nézett hátra, vagyis felénk.
– Tanár? És milyen tanár?
– Zongora, és kórus-karvezetés szakos. – mondta, s kinyitotta az ajtót, s becsukta maga után.
– Ez csak egy koldus, nem tanár! Keresztet sem vetett. – mondta félhangosan, majd felém fordult – Anna?
– Igen anyám? – válaszoltam így, hátha tud valamit enyhíteni a bűnömön.
– Miért nem toloncoltad ki innen? Ez egy leánynevelde. Ide megszenteletlen férfinak tilos belépnie.
– Épp küldeni akartam.
– Valóban? Jázmin nővér nem ezt állította. – ekkor felszisszentem csalódottságomban. Most már biztosan tudja, hogy hazudtam, s lehet, hogy a kórházas eseményekre is másképp gondol ezután. Ez jutott akkor az eszemben. – Nos, kedves Anna, mai nap tarts bűnbánatot, s böjtölj. Holnap elmész a városi templomba, s meggyónsz a papnak! – némi megvetés érződött a hangjában.
– Rendben anyám. – mondtam remegő hangon, de picit megnyugodva, hogy nem kaptam nagyobb büntetést.
– Menj, s segíts Jázminéknak. – mondta, s sarkon fordult, majd megtorpant, s újra felém fordult. – De minek jöttél be?
– Szomjas voltam.
– Szomjas?
– Igen.
– Akkor miért nem az egyik mosdóba mentél? Vagy az étkezdébe?
– A sekrestyét közelebbinek találtam a többinél.
– Valóban?
– Igen anyám. – feleltem, s lesütöttem a szemem.
Aznap este nem ettem, s nem is ittam ez volt a böjtöm. Míg a többiek az étkezdében vacsoráztak, s beszélgettek, addig a kápolnában voltam, a leghátsó sorban. Csendben és magányban térdeltem, összetett karjaimon pihent homlokom, s a földet bámultam könnyes szemmel.
– Uram, bocsásd meg bűneinket! Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz! Nem tudjuk, mit cselekszünk, s mivé válunk, de kérlek, akárhogy is elkorcsosodik a világ, s mi mind gyarlók leszünk, s lettünk, legalább a Te hited maradjon meg bennünk. Még akkor is, ha már nem szeretünk. – letöröltem könnyeim, s hátradőltem. – Adj erőt, hogy segítsek az embereken, adj hitet, hogy higgyek ebben, adj kitartást, hogy véghezvigyem. Oly csúf, és rút ez a világ, dúl-fúl a sokaság. Miért születik halva az újszülött? Miért hagyod? Miért ússza meg az, ki embert ölt? Miért szenved a sok ártatlan? Miért hagyod? Jajgat a sok gyámoltalan. A gonoszság uralja a világot. Miért hagyod? Kérlek! Ne hagyd! Segíts! – erre ismét elsírtam magam.
Másnap lassan, de biztos léptekkel mentem a buszmegálló felé egy parkon keresztül. Kicsit hidegebb lett tegnap óta az idő, de csak azért érezhettem, mert a nap még alacsonya sütött. Amint a park utolsó bokra mellett is elhaladtam megláttam azt a buszmegállót, ami a város felé viszi. A busz pont jött is, és el is mentem vele. Bent a városban elmentem a templomba. Mire beértem a nap teljes terjedelmében kisütött. A mellékhajókon végigvonuló freskókon csillogtak a szemközti festett üvegek megannyi színárnyalatai. A főhajó tetőszerkezetét különböző szoborba öntött angyalok, és bibliai alakok tartották. Eme oszlopokon túl, a jobb mellékhajó alatt volt a gyóntatófülke. Nem voltam rest, láttam, hogy szabad, így beültem.
– Laudetur Jesus Christus!
– In aeternum, amen! Tudtam, hogy jönni fogsz. – mondta a pap.
– A hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. – mondtam beismerve.
– Igen, ez így van. – mondta. Erre úgy éreztem vissza kell vágnom.
– De Júlia nővérnek mit mondott Mindenszentekben? – erre a pap nem akart reagálni, így kitérő választ adott.
– Megbántad a bűnöd? – ekkor elkerekedett a szemem. Ugyanis tudtam, hogy lényegében hazudott ő is. Igaz, a védelmemben.
– Mert ön megbánta? – kérdeztem vissza, melyen még én is meglepődtem, de amit válaszolt, azon még inkább.
– Manapság jó tett helyébe jót ne várj leányom. Ami történt, nem lesz örökké így! – felelte teljes nyugodtsággal, melyet nem tudtam hova tenni magamban.
– Más bűnömre nem emlékszem. – mondtam lassan.
– Isten megbocsátotta bűneidet menj békével.
Egész buszozásom alatt gondolkoztam, mit akart mondani azzal, hogy „Jó tett helyébe jót ne várj”. Aztán jött a falu, és a megálló. Érdekes módon a busz lassítani kezdett, holott, még nem jeleztem a sofőrnek, hogy leszállnék. Kis naívan arra gondoltam, hogy tudja, hogy itt van a zárda, és hogy biztos miattam lassít, de nem. Miután leszálltam, megpillantottam Márkot a megállóban. A sofőr mi miután látta, hogy Márk nem mozdul, gázt adott, és a busz füstje beterítette a megálló környékét. Miután tovaszállt, ismét megláttam Márkot.
– Hát maga mire vár?
– Mire várhatok egy buszmegállóban? – felelte jogosan, melyre elmosolyodtam.
– Rendben, buszra. És hova megy?
– Ahova utam visz. – felelte, de nem flegmán, ugyanis mosolygott.
– Hova visz az útja?
– Ahová Isten szánja. – ezen a válaszon meglepődtem, s közelebb mentem hozzá.
– Hova szánja Isten az útját?
– Azt csak is Ő tudhatja.
– Kell pénz az útra? – kérdeztem tőle, és már a kis szütyőm felé kezdtem nyúlni, ám ekkor elkezdte rázni a fejét.
– Az utam beteljesedése nem pénzkérdés. – ezen meglepődtem. Buszmegállóban áll, biztos buszra vár, de akkor mivel akar fizetni a sofőrnek? Mindegy, biztos őrült, gondoltam magamban.
– Jó utat! – mondtam neki, és visszamentem a zárdába, ahol főnővér már várt az ajtóban. Megijedtem, hogy biztos a gyónásomról akar kérdezni.
– Anna, nem futottál össze megint azzal a koldussal?
– De anyám. – mondtam félve, és picit visszakozva.
– Mondd el, hogy hol?
– A buszmegállóban van.
– A városba induló oldalon?
– Nem. – e válaszomon aggodalom ült meg arcán, ami még jobban meglepett.
– Nem tudod hova megy? – kérdezte
– Ahová az útja viszi. – válaszoltam
– Miért, hová viszi útja? – kérdezte elkerekedett szemmel
– Ahová Isten szánja. – válaszoltam. Ennél több sem kellett. Júlia nővér ott hagyott, és olyan gyorsan amilyen gyorsan még sosem láttam, elindult a falu határa felé. Még ott álltam meglepődve, de végül bementem, mert ebédre éhezett a hasam.
Délután a főnővér sokat késett a kóruspróbáról. Míg a többiek beszélgetéssel ütötték el az időt, addig én gondolkoztam, hogy miért menne a főnővér Márkhoz?
Amint ezen gondolkoztam a sekrestye folyosójának ajtaján betoppan Júlia főnővér. Mindenki felállt a padokban, és beálltunk kórusalakzatba.
– Szisztok! Volna egy nagyon fontos bejelentenivalóm. – erre halk susmorgás hallatszott a kórusból. – Csendet kérek! – mondta – A mai naptól fogva a kóruspróbákat nem én fogom megtartani, hanem valaki más, egy olyas valaki, akinek megvan a végzettsége a kórusvezetéshez. – ezen nagyon meglepődtem. Sose gondoltam volna a főnővérről azt, hogy beismerne bármilyen hátrányát. – Szóval a mai naptól Márk úr fogja vezetni a kórust. Köszöntsétek tapssal. – már nem csak én, hanem mindenki meglepődött. Tágra nyílt szemekkel figyelték, ahogy bejön Márk, a „koldus” és meghajol a kórus előtt Júlia főnővér oldalán.
Attól kezdve a kórus, mint ugyanolyan unalmasnak ígérkező tantárgy megváltozott. Ugyanis színvonalasabb lett, gyorsabban tudtunk tanulni, és jobb, és szebb műveket énekeltünk. Egyszóval felszabadult a légkőr.
Már másnap megborotválkozott, és megnyiratkozott. Valahogy kapott normális ruhát, amitől emberibb, és barátságosabb lett a kinézete.
Végre kezdtem jól érezni magam, és az intenzívosztályon átélt emlékek is kezdtek fátyolosodni, amikor is a főnővér által beharangozott látogató megjelent.
Bibliaórán voltam épp, és Jázmin próbálta álláspontját kifejteni az egyik példabeszéddel kapcsolatban, amikor is az ajtón egy nővér kihívott engem.
A hatalmas kert legeslegvégében székek voltak éppen kirakva az egyik tölgyfa köré kör alakzatban. Messziről felismertem, hogy a nővérem lehet a látogatóm, ugyanis fekete ruhája, fekete haja messziről tündökölt a kertben.
Mikor odaértem a nővér visszaindult az épületbe.
– Szia. – kezdtem a beszélgetést félve, hogy mi fog kisülni belőle.
– Szevasz. – válaszolta, miközben leültem mellé, mint később kiderült, ez rossz választásnak bizonyult, ugyanis amint leültem megcsapott valami kellemetlen szag. Mint későbbi visszaemlékezéseimből kikövetkeztettem, hogy az pia szag is volt.
– Hogy vagy, hogy megy a...
– Sehogy hugi. Élem az életet. – vágott közbe.
– Értem. És hogy megy a sorod?
– Nincs sorom, maximum söröm, ha fizetsz. – válaszolta röhögve.
– Akkor az életed, hogy alakult? – tettem fel, melyen nővéremnek eltorzult a feje.
– Hogy-hogy hogy megy? Hogy mehetne? Egész nap csak baszok, keresem apámnak a pénzt. Szerinted? – erre tekintetem levettem róla – Mégis hogy lennék?
– Gondoltam udvariasságból megkérdezem.
– Válaszoltam bazd meg. – És szünettel folytatja – Múltkor voltam abortuszon. – erre viszont visszanéztem rá. – Na, mi van? – kérdezte, miután látta, hogy visszanézek rá. Éreztem, hogy végtagjaim megfagynak az ijedségtől – Te biztos nem voltál még abortuszon. – mondta, és elkezdett vigyorogni.
– Fájt?
– Áh, dehogy. – mondta miközben elkezdett matatni a halálfejes szütyőjében. – altattak. sokba került, basszák meg!
– Mennyibe, ha szabad megtudnom? – Azért tettem fel e kérdést, hogy valahogy éreztessem, vele, hogy együtt érzek vele.
– Nem került volna semmibe. Ha nem megyek a rendőrségre.
– Miért voltál rendőrségen?
– Úgy ingyenes hugi.
– Értem. – feleltem, de közben már elkezdtem remegni.
– Ha viszont nem vallom, hogy megerőszakoltak,
– Megerőszakoltak? – vágtam a szavába, amit rögtön megbántam.
– Nem bazd meg, épp ezt akarom elmondani neked, hogy nem erőszakoltak meg, csak így lett volna olcsó vágod? Öcsém mennyire gyík vagy ember!
– Értem. Gyík vagyok. – mondtam azért, hogy oldódjon a légkör, amin elkezdett nevetni
– Made my day! – mondta röhögve, s előtúrta a cigis dobozát, meg az öngyújtóját. Szájába vett egy szálat, majd elkezdte meggyújtani, de a szél feltámadott.
– Itt nem lehet dohányozni. – mondtam, amire lassan rám nézett a műveletsor közben.
– Ott gyújtok rá, ahol akarok. Ne légy már patkány, ami megbüntet a megállóban!
– Nem vagyok gyík, s patkány.
– De az vagy. Be vagy zárva, és apáca leszel. – kezdett kifigurázni, s összetette kézét, mintha utánozna. – ó Istenem, add, hogy ne dugjanak meg!
– Fejezd be!
– Mert különben mi lesz? – kérdezett, s lassan rám nézett, majd pedig az arcomba fújta a füstöt.
– Inkább mondd meg miért jöttél? – tértem a lényegre miután levegőt tudtam venni.
– Apám mondta, hogy jöjjek el. – erre megráncoltam a homlokom. – Gondolhatod mennyire akartam jönni. – a legutóbbi szavát lassan elnyújtva mondta.
– El is mehetsz, ha gondolod.
– Ó milyen szemtelen kis csitri lett belőled! – felállt a székéből – Már küldöd a nővéred? Ha anyád látná! – na, erre viszont már besokalltam.
– Anyunkat ne merd a szádra venni! – mondtam, miközben felém hajolt, és a dús kebleit teljes nagyságban megláttam.
– Igen? – kérdezett vissza, mosolyogva, s szívott ismét a cigarettájából.
– Igen. Anyu mindnyájuknak jót akart.
– Valóban bazdki? Akkor velem mi van? Apám folyamatosan futtat! – ekkor végig mértem, ha már ennyit fut.
– Nem látszik, hogy sokat futnál. – jegyeztem meg halkan.
– Fejezd be a sértegetést hugi, vagy különben nagyon megbánod! – mondta, miközben felém jött és ökölbe szorította a kezét, benne a parázsló csikkel egészen közel az arcomhoz.
– Jó, jó nyugodj meg.
– Tudod mit jelent, hogy futtatni valakit? – kérdésre hallgattam – Azt hogy a kurvája vagyok! – mélyen hallgattam, s egyre nehezebben bírtam elviselni a társalgást.
– Sajnálom. – mondtam végül halkan miután leült ismét mellém, elnyomta a cigijét a karfán, s elpöckölte a fa tövébe, majd kisvártatva a koszt kezdte el kiszedni a körme alól.
– Ne sajnáld. – mondta, s felém fordult. – Sok kurvával ellentétben, én élvezem, ha szétbasznak. – s beleröhögött az arcomba. Ekkor láttam, meg, hogy a fogai barnák. – Neked is jönni kéne. – erre elfordultam. Erősen kapaszkodni kezdtem a karfába. –ecsak hogy élveznéd, de rengeteg pénzt keresnél. Bármit megvehetnél magadnak! Bazd meg dőzsölhetnénk! Na, gyere!
– Fejezd be! – mondtam ezt már egy kicsit hangosabban.
– Jól van, na! Nem kell leüvölteni a fejem!
– Mondd meg valójában miért jöttél ide, miért utaztál ennyit?
– Apám beválogatna.
– Tessék?! – rivalltam rá.
– Jaj, Anna! Azt se tudod, hogy mennyire jó bulikból maradsz ki! Egyébként foglalkozunk anyaggal is. – utóbbit már halkabban mondta, s közben a tenyerét dörzsölte. – Apám díler, és sok kurvának már csak ezzel fizet. Nyugi, a lányait, vagyis minket nem szoktatná a cuccra!
– Hagyj ki ebből engem! – ordítottam rá
– Jó van, na!
– Én nem akarok innen elmenni!
– Valóban? És ki lesz majd a te férjed? Gyereket kitől fogsz szülni? Jézuska fogja hozni? – kérdezte, és beleröhögött az arcomba. Sajnos nagyon mély sebeket szakított fel bennem a nővérem, és majdnem elkezdtem sírni.
– És ha igen?
– Heh? – rökönyödött meg.
– Igen, az én férjem igen is Jézus! És nem akarom magam bemocskolni, mint ahogy te bemocskolod magad ott lent, sőt az egész tested! – válaszoltam, melyre visszaült mellém, elővett egy szál cigit, én közben már a kezeimbe temettem az arcom. Hallottam, ahogy meggyújtja a szálat, beleszív, és kifújja. – Tudod Nusi – és ekkor összeszorult a szívem, ugyanis édesanyám hívott Nusinak – egyáltalán, hogy miért dugott be ebbe az Isten verte lukba anyád? – ekkor a szemébe néztem.
– Nem, de ő a te anyád is volt. – mondtam, amire elkezdte ordibálva mondani:
– Nem nekem ő nem volt az anyám! – hördült fel – Ha az anyám lett volna, akkor tett volna róla, hogy ne azt kelljen csinálnom amit apu mond! A te anyád egy akaratgyenge nőszemély volt! Nem merte megmondani apámnak, hogy elég, és inkább hagyott, hogy dugjanak az utcán. – ez már annyira felzaklatott, hogy elsírtam magam. Lehet, gyengének tűnök, nem tudom, de ez már olyan sok volt, hogy nem bírtam visszafojtani a könnyeim. – Tudod mit?
– Mit? – kérdeztem remegve.
– Elmondom azt, amit annyira féltett tőled. Az igazságot anyáddal kapcsolatban.
– Milyen igazságot?
– Tudod miért dugott be erre a helyre? – kérdezte, melyre könnytől teli szemekkel, némán néztem rá a válaszra várva. – Azért hogy te majd imádkozz érte.
– Hogy mi? Miért?
– Hogy érte imádkozz, mert nem mert elvinni apámtól! És hogy a túlvilágon jó besorolást kapjon. – válaszolt, miközben a besorolás szón a kezeivel legyezett, mintha valamit bűvölne. – Hogy megbocsájtson neki Isten, ami miatt akaratgyenge volt! – Erre nagyon megharagudtam.
– Ez hazugság! Rágalom! Gyónd meg!
– Ugyan már! Te is tudod, hogy nem gyónok. Anyádért remélem imádkoztál?
– Mindannyitokért imádkozok, csak vannak, akik nem érdemlik meg.
– Igen? – kérdezte felvont szemöldökkel
– Tudod mi vagy te? – kezdtem szitkozódni, de éreztem, nem szabad olyat mondani, amit megbánhatok később.
– Na, mondd ki! Ó ilyen csúnya szót nem mondhatsz ki!
– Ugyan! Te már kimondtad helyettem! – erre lekevert egy pofont, és még jobban sírni kezdtem.
– Na, erre mit lépsz? – kérdezte, és elkezdett röhögni. Én behunytam szemeim, és éreztem, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Végül elvettem a kezem, amivel hozzákaptam az ütést ért felemhez, és végül az arcom másik felét mutattam neki. – Mi van? Miért mutatod a másik feled? Oda is kérsz egy pofont?
– „Aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is!” Máté Evangélium öt, harminckilenc. – válaszoltam neki, s észrevettem, hogy a cigit átteszi a másik kezébe, s felemeli a szabad kezét. Éppen már ütött volna, amikor is egy kéz hátulról megragadja a felemelt kezét.
– Mi a fasz? – ordította. Hátranézett, s ekkor meglátta Márkot. A szívem a torkomba ugrott. Mi lesz, ha főnővér megtudja?
– Könnyebb a kisebbet bántani ugye? – kérdezte Márk
– Ugyan már jó nagyra nőtt! – vágta rá. – Jól tartjátok!
– Más szemében szálkát megtalálja, de a sajátjában a gerendát már nem.
– Beszóltál köcsög?
– Jobb lesz, ha elnyomja a cigarettáját, ugyanis itt nem szabad dohányozni!
– Igen? – mondta elnyújtottan, majd csak azért is beleszívott a már épp hogy csak parázsló leégett szálba.
– Igen. Úgyhogy nyomja el most!
– Különben? Megbasz? – kérdezte, majd elröhögte magát. – Ugyan már cukifiú! Szerintem megbeszélhetjük ezt a dolgot hugica nélkül is, te meg én, együtt. – mondta mosolyogva, miközben hátra fordult egy pillanatra, s lenézett rám.
– Szerintem rossz emberrel kezdett kisasszony. – válaszolt Márk
– Óh! Hallod ezt Anna? Kisasszony lettem! Ah! – miközben egyik kezével elkezdte magát legyezni egy rövid ideig. – Mond csak te, valami fő góré vagy itt, hogy itten beszólsz nekem? Lerendezhetnénk ezt közösen, és jól járnál velem édes! – mondta a nővérem.
– Sajnálom, ismétlem önmagam rossz emberrel kezdett kisasszony, én a falu papja vagyok, – ezt meghallva nagyot derültem, de gyorsan eltakartam a vigyorom, nehogy meglássa a nővérem, akinek sajnos az arcát ugyebár nem láttam, mert közvetlen előttem állt háttal. – és megkérném, hogy a cigijét most rögtön nyomja el, máskülönben szólnom kell a főnővérnek, aki megtiltja a látogatást a személye számára.
– Na, már megbocsásson, – kezdett mondandójába, majd gondolkozni kezdett. – hogy is hívják?
– Márk atya. – mondta teljes higgadtsággal, melyen hátra estem volna, ha nem lett volna a széken háttámla.
– Márk atya, szóval had szívjam el ezt a slukkot. Oksi? – s ekkor ránézett a már teljesen leégett cigijére. – Áh, basszus. Mindjárt tekerek egyet.
– Tekerhet, de ne szívja el. Továbbá megkérném, hogy Anna nővért ne ingerelje fel.
– Nővér? – kezdett hüledezni. – Már felszenteltek basszus? – kérdezte tőlem felém fordulva, hüledezések közepette.
– Igen, két hónappal ezelőtt. – vágta rá Márk, háta mögött, amire visszanézett Márkra, s közben ugyan csak majd kidőltem volna a röhögőstől, ha nem tartom magam kordában.
– Na, jó, nekem ebből elegem van. – mondta a nővérem. – Miért nem ezzel kezdted? – kérdezte tőlem miután visszafordult felém. Én széttártam kezeim, és próbáltam nem mosolyogni.
– Na, jó tudod mit? Dugd fel magadnak az egészet. Viszlát! Baszódj meg! – mondta, s átment a székek között mellettem, s az irányt a kert kijárata felé vette.
– Kikísérjem? – kiáltott utána Márk
– Hagyj a picsába köcsög! – érkezett a válasz.
– Ne haragudjon miatta. – mondtam Márknank.
– Hagyd csak. Ne emészd magad. Egyébként ő a vérszerinti rokonod? – kérdezte, melyre nehezen akartam válaszolni.
– Igen.
– Távoli rokon?
– A nővérem.
– Értem. – válaszolta Márk, amire ő a másik irányba indult a domb teteje felé. A történteket nehezen dolgoztam fel. Eleinte félve is mentem a próbákra, de mivel láttam, hogy Márk nem foglalkozott a dologgal, így hagytam én is az egészet.
Lassan egy hónap telt el, augusztus utolsó napjai közeledtek, és Márk olyan dolgot kért tőlünk egyik napon, amit még sose. Megkért minket, hogy egyesével énekeljünk el egy sort, az egyik darabból. Rendes volt, ugyanis mondta, ha nem akarunk nyilvánosan énekelni mindenki előtt, akkor azt személyesen is megteheti az udvarban. Egy két lány, köztük jómagam éltem is ezzel a lehetőséggel. Bármikor odamehettünk hozzá, ő kint olvasott a kertben. Már majdnem minden egyedüli jelentkező volt már Márknál, de valahogy én féltem. Amúgy sem szerettem szerepelni, és egyedül énekelni, pláne nem egy idegen előtt, ugyanis nem beszéltem Márkkal személyesen, a nővérem látogatása óta.
Tehát eljött a nap, amikor odaléptem hozzá, és teljesítettem kérését. Ez részletesen így történt:
– Üdvözletem. – köszöntem neki
– Helló. Ha nem bánod, tegezhetnélek? – kérdezte, amin rögtön az a kérdés jutott az eszembe, hogy a többieknek is megadta elehetőséget? A kóruson mindig mindenkit magázott. De ettől még a légkör kellemes volt. Egyszer még egy viccet is elsütött.
– Hát tegeződhetünk. – feleltem.
– Rendben, szia! – mondta, és nyújtotta kezét. – még sosem fogtam kezet férfivel. Így csak ott álltam, és néztem a kezét, és éreztem, hogy elvörösödtem.
– Ő. Valami baj van? – kérdezte kérdő tekintettel.
– Nem, tényleg nincs, csak nekem ez új. – mondtam, de közben remegve és nem éppen határozottan fogtam meg a kezét.
– Semmi baj. – mondta mosolyogva, majd megfogta magabiztosan, de mégis valahogy lágyan a kezem, és finoman kicsit megrázta, ahogy szokás üdvözölni az embereket.
– Nos akkor mit hallunk?
– Nem lehetne egy népdalt? – kérdeztem, melyen én magam is meglepődtem.
– De, minden további nélkül. – mondta mosolyogva
– Akkor a Tavaszi szél, vizet áraszt… kezdetű népdalt választanám. – mondtam, picit remegve.
– Rendben, csak nyugodj meg. Látom, izgulsz, holott nincs miért izgulnod, ennek semmilyen tétje nincs. – mondta, de látta, hogy nem csillapodott, sőt, nőtt a félelmem. – Tudod mit?
– Mit? – kérdeztem tétován
– Hunyd be a szemed, és picit lépj ki innen.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem rögtön.
– Úgy, hogy felejtsed el, hogy itt vagy, hogy itt vagyok, és csak a természetre, a szélre, a fák leveleinek a susogására, zizegésére figyelj, és a madarakra. – ahogy ezt kimondta feltámadt valóban valamilyen szellő, s éreztem, ahogy lobogtatni kezdi a ruhám. Próbáltam szemem behunyva elvonatkoztatni a helyzettől, és valóban valamennyit éreztem, hogy jobb is lett a kedvem. Majd pedig elkezdtem énekelni a népdalt. El tudtam vonatkoztatni attól az érzéstől, ténytől, hogy valaki figyel. Majd miután a második versszakot is elénekeltem kinyitottam a szemem, s Márkra néztem. Ő viszont csak ült, és meredten nézett a messzeségbe, ami számomra egy kicsit kezdett megalázó lenni.
– Figyeltél rám? – kérdeztem tőle, melyen láttam, hogy szemlátomást meg is lepődött.
– Persze, hogy figyeltem. – mondta mosolyogva, ekkor ismét a szemembe nézett, s megláttam azt a hasonlóan kéken csillogó szempárt, amikhez hasonlót még régen, az intenzívosztályon tett látogatásom alkalmával láttam, s emiatt meg is lepődtem. – Megkérhetnélek, hogy elénekelnéd az egyik kórusmű fő dallammotívumát, szöveggel együtt természetesen.
– Rendben. – válaszoltam, s elénekeltem. Ez már valamelyes magabiztosabban ment, mint az első.
– Arra kérnélek, hogy a holnapi kóruspróba után maradj a kápolnában. – ezen nagyon meglepődtem, s rögtön kibúvóul a következőt válaszoltam erre:
– Sajnos nem lehet, mert nagyon kötött a program, kóruspróba után nekünk rögtön közös vacsora van, és utána ima.
– Semmi gond, megbeszélem főnővérrel. – válaszolta, melyen már igazán meglepődtem.
Onnantól kezdve egész nap ezen tanakodtam, hogy mit akarhat tőlem? Ennyire rosszul énekeltem volna? Aznap mindenkit körbekérdeztem, hogy mondott e hasonlót a többieknek, de úgy tettem ezt, hogy ne fogjanak gyanút. Mint kiderült számomra, hogy senki másnak nem mondott hasonlót, csak nekem. Ettől még jobban megrémültem, s féltem a holnaptól.
– Szia Anna. – jött oda hozzám Márk közvetlen ebéd után közös imádság után.
– Jó napot kívánok. – válaszoltam, amire kérdő tekintettel válaszolt, s kapcsoltam. – Szia Márk. – ekkor már mosolygott.
– Négyszemközt kellene beszélnünk.
– Rendben. – kimentünk az udvarba, s lassan sétálni kezdtünk, de nem tudom hová. én csak mentem mellette, szinte ő vezetett.
– Tegnapi nap folyamán beigazolódott az, amit eddigi összes próbán kihallottam.
– Ennyire csúnya hangom van? – kérdeztem megilletődve, de teljes nyugalommal tőle.
– Nem, szó nincs erről, sőt. – ekkor egy picit elnémult. – Az igazság az, hogy nagyon szép hangod van.
– Ugyan! Szépnek sem nevezhető az én visító hangom. Kérlek, ne nevettess.
– Nem nevettetésből mondom Anna. – és ismét elnémult, majd megállt, s mélyen a szemembe nézett. – Anna, én a zenei tanulmányaim során, – kis gondolkodás után – 17 év alatt még nem hallottam ilyen hangot!
– Jaj ugyan már Márk! – ekkor elvörösödtem – Nem mondhatom, hogy butaság, amit állítasz, mert biztos jobban értesz hozzá, de én nem így hallom.
– Az énekesek sose hallják normálisan a hangjukat. – ekkor ránéztem, s eszembe jutott, hogy ő valóban tényleg énekszakot végzett állítása szerint. – Anna, beszéltem Júlia nővérrel, és szeretném, vagyis szeretnénk, hogy a vasárnapi misén egy szóló részt, te énekelnél.
– Milyen szóló részt? Egyik darabunkban sincs szóló rész. – kérdeztem megdöbbenve.
– Valójában van. Mert minden dalban a refrént, főleg az elsőt, és az utolsót minden további nélkül énekelheti egy szólista, ez esetben személyed.
– De hát. – kezdtem mentegetőzni. – Nekem ebben semmilyen gyakorlatom nincs. Én ezt nem vállalhatom. Vagyis nem merem.
– Senki se születik közvetlenül a színpadra. Minden művészt valaki felfedez, és színpadra tesz, ha arra termett!
– Ne haragudj, de messze vagyok a művésziségtől.
– Mindenki művész a maga nevében Anna. Ki ebben, ki abban! – mondta mosolyogva. – A legfontosabb, hogy amihez tehetséged van, merd kitárni, és kibontakozni. A többi csak csomagolás. – erre nem tudtam mit mondani. – Adok erre egy órát, hogy dönts, énekelsz a vasárnapi misén, vagy nem.
– Egy órát? – hüledeztem.
– Hidd el még az is sok! Minden döntésünk már az első pillanattól megszületik. A tétovázás csak saját lelkiismeretünk játéka az agyunkkal. – ekkor sarkon fordult, és elindult az épület felé. – Nagyon kínosan éreztem magam, de minden szava a szívembe, és az eszembe döfött, és éreztem, hogy igaza van, így olyat tettem, amit pár napig úgy éreztem, nem gondoltam át teljesen, de valójában tényleg átgondoltam.
– Márk! – kiáltottam felé, ugyanis ő már a lejtő miatt messze került tőlem – Benne vagyok!
Aznapi próbán Márk be is jelentette – amivel nagyon meglepett – a kórusnak a hírt, hogy „szólistánk” lett. A hír hatására éreztem, hogy többen kitartottak mellettem, és örültek velem, de voltak, akik irigykedett rám, ugyanis emiatt a kertészkedés alól felmentést kaptam. – bárcsak osztozott volna valaki a lámpalázamból, de ebben nem is reménykedhettem, legalább is így sejtettem...
Márk velem a kápolnában kezdett foglalatoskodni, ugyanis az orgona kellett a beéneklésemhez. Sokat pirultam ezen, hogy engem teljesen más skálákkal énekeltet be, mint amilyenekkel a kórust szokta. Egyszer meg is jegyeztem, hogy nem szeretek kivételesnek lenni. Erre azt mondta: fogadjam el, amim van, és örüljek, hogy legalább ennyim van. Volt, amikor észrevettem, hogy Júlia főnővér kikukucskál a sekrestye folyosó ajtaján, ellenőrizve Márkot, és engem.
– Nem merem megtenni.
– Miért nem Anna?
– Mert lámpalázas vagyok, és félek. – erre elmosolyodott.
– Ne félj Anna, mert ott leszünk veled.
– Hát épp ettől félek, nem érted?
– Te nem érted, amit mondok. – erre értetlenül néztem rá, ő meg rám mosolygott. Ekkor felállt az orgona mellől, beült az első padba elém, fejét könyökölve a padra támasztotta, s a következőt mondta:
– Tudod, amikor zeneművészeti főiskolás voltam, még akkor is féltem a színpadtól, pedig akkor már tíz éve énekeltem. Sok olyan iskolatársam volt, akit nem szívleltem, vagy nem fűzött hozzá sok minden. Te más helyzetben vagy. Ugyanis te nem csak pár éve vagy együtt az itteniekkel, hanem együtt élsz velük tíz éve?
– Hát valamennyivel több ideje.
– Anna, itt neked nincsen olyan ismerősöd, akihez nem kötne semmi. Ti itt egy család vagytok. Ezzel azt akarom mondani, hogy a valóságban mindenki izgul érted.
– Ugyan már! – mondtam nevetve
– Ne nevess! Ez tuti! Amikor kiállsz a színpadra, a barátaid azért izgulnak, hogy el ne rontsd, az ellenségeid pedig azért, hogy elrontsd. – ezen elnevettem magam. – Tehát, mindenki izgul érted Anna! Mindenki veled van. De! Ami a legfontosabb, s kijavítom magam, az ellenséged sem azért izgul, hogy elrontsd, ugyanis, akkor az, nem csak neked lesz baj, hanem neki is. – erre összeráncoltam a szemöldököm, amire Márk eltakarta az arcát s ezt mondta felém mutatva – Én nem tévesztettem, nem ismerem! – ezen nevetni kezdtem megint – De valójában, ha te elrontod, akkor ők is elrontják, és hidd el, büszkék lesznek rád, ha sikerül neked valami.
– Ugyan miért? – értetlenkedtem továbbra is.
– Mert veled élnek, veled laknak, és egy csónakban, egy kórusban eveznek veled! – ezen nagyon elmosolyogtam, és mosolygok a mai napig is, ha visszaemlékszek erre az emlékre.
Aznap énekeltem a kórussal először, és érkezett az első csalódás is.
– Állj mindenki. – mondta Márk – Az a baj, – kezdte lassan – hogy túl sokan vagyunk. – gondolkoztam, hogy elüssem-e a poént, hogy kiszállok abból a bizonyos csónakból, amit a példájában említett, de inkább csendben maradtam. – A refrén alatt, túl sokan énekeljük az alt, tenor, és basszus szólamokat. Az sem nyerő, ha a szoprán, az Anna által énekelt szólamot énekli, ugyanis az is elnyomja Annát. Így arra kérném a tisztelt társaságot, – mindig így hívott minket – hogy csak minden második ember énekelje a szólamát, a többi hölgy ne énekeljen. – ekkor odajött hozzám, ugyanis én a kórus szélén álltam, s a fülembe súgta: – Ne sajnáld, énekeld túl a kórust. – ekkor értetlenül néztem rá – Tudod, öblösen, ne torokból, mélyről, lágy szájpad fel, nyelv picit fel, és testet adj neki!
Az ötlete bevált, és napról napra egyre jobb volt a dal. Persze más művekkel is készültünk a misére. Olyankor visszaálltam a szoprán szólamba.
Mint kiderült Márkról a város papja nem tud. Így helyette Júlia főnővér vezette a kórust. Vasárnap teljesen ki voltam készülve, és félve néztem ki a résnyire nyitott folyosó ajtón át, felmérve az Oltáriszentség előtt, ahogy feltöltődik a templom a városbéli emberekkel.
Végül, amíg a pap áldoztatott, addig mi énekeltünk, s végül sorra került az a mű is, amiben a refrént énekeltem egyedül. Miután vége lett a műnek, lent az első sorban ülő Márk némán a mellkasa előtt elkezdte a tenyereit összecsapni, mintha épp tapsolna, ezt látva elmosolyodtam. De ezt a mozdulatot az egyik ministráns kisfiú is meglátta, s úgy értelmezte, mintha tapsolni illik, aminek hatására elkezdett tapsolni. Az visszhangot vert a templomban. Nagyon megrémültünk. Márk falfehér lett, Júlia főnővér kimeresztette a szemeit, a pap pedig hátra, majd pedig szétnézett a tapsoló emberekre. Az egész templom ugyanis elkezdett tapsolni csupán a kis ministráns miatt. Végül hátrafordultam, hogy beálljak a kórusba, a helyemre, és ekkor vettem észre, hogy a kórus minden tagja tapsol. Nagyon meglepődtem, s eszembe jutottak Márk szavai, hogy lényegében egy csónakban evezünk, és tényleg mindenki izgult értem. Végül, amikor visszatértünk a sekrestyébe, éreztem, hogy nagy kő esett le a szívemről, mert teljesítettem a rám bízott feladatot. Csakhogy oda jött hozzám Júlia főnővér.
– Hm, gratulálok. Legközelebb a szövegre jobban figyelhetnél.
– Pedig a szöveget jól énekeltem.
– Valóban? Akkor én miért nem értettem semmit belőle? – mondta flegmán. Persze én csak lesütöttem a szemem.
– Nem tudom. – válaszoltam végül.
– Jó dolog hogy énekelsz. Szép is. – mondta bájvigyorral az arcán, majd az el is tűnt, s odahajolt hozzám, és a fülembe súgta a következőket: – De ne feledd! Te apácának mész. Döntöttél Jézus mellett. Légy hű hozzá. Értem Anna?
– Igen anyám. – válaszoltam halkan, majd odébb ment a ministráns kisgyereket megkeresni. Én ezek után egy széket kerestem, hogy leüljek, mert szomorúságomban sírhatnékom lett. Le is ültem, de nem bírtam ott maradni, így kiszaladtam a mellékajtón az utcára. A templom sarkánál megpillantottam Márkot, és odamentem hozzá, miközben könnyeim próbáltam visszafolyatni, s közben a nap a szemembe sütött.
– Szeretnék gratulálni a koncerthez! – mondta fülig érő mosollyal.
– De hát annyira nem is volt jó. – feleltem.
– Hát pedig nagyon jól énekeltél! Ebbe senki nem köthet bele. – erre egy apró könny kiszaladhatott a szememből. – Sírsz?
– Nem csak a Nap a szemembe süt, és irritál.
– Forduljunk meg. – mondta, s a Napnak háttal álltunk. – Szóval Anna, nagyon szuper voltál, s emiatt szeretnélek elhívni egy konzultálásra délután.
– Milyen konzultálásra? – kérdeztem meglepődve, s a szememből a könnyeket kitörölve.
– Az énekléssel kapcsolatban. – nagyon le voltam, törve, hála Júlia nővérnek.
– Nem tudom Márk, lehet ez nem fog nekem menni.
– De miért nem?
– Nem tudom.
– Sebaj, ma négykor a székes tölgynél. Ha jössz, jössz, ha nem, akkor nem. – mondta, mosolyra húzott szájjal. – Viszont most megyek, Júlia nővér mondta, hogy mindenképp menjek el innen, ha vége a misének.
– Hova? – kérdeztem rémülten, amin még én is meglepődtem.
– Vissza a zárdába. – s sarkon fordult, s elfutott. – Szia! – szólt vissza.
– Szia. – válaszoltam magamban. Ekkor kinyílt a sekrestye ajtó, és pont a pap jött ki.
– Anna! – kiáltott felém.
– Megyek atyám! – mondtam neki, s gyors iramban mentem felé. – Igen atyám?
– Nos, hát nem is tudom, mit mondjak. Vegyesek az érzéseim.
– Amire gondol. – válaszoltam gyorsan.
– Na igen persze, de nehéz. Már egészen kiskorod óta itt vagy nálunk – ekkor rátette a fejemre a nagy lapát kezét, majd le is vette – és tudod, hogy ebben a templomban nem szokás szólózva énekelni. – erre már még jobban elszomorodtam. – Viszont, nagyon szép volt, és el fogok gondolkodni azon, hogy nem kellene e ezt rendszeresíteni, ugyanis arra gondolok, hogy az énekeddel kiegészíted a közösség felé intézett prédikációm. – ő is rám mosolygott – Ami nem rossz dolog. Viszont most vissza kell mennem a sekrestyébe átöltözni. – meg is indult, majd visszafordult. – Miért jöttél ki?
– Levegőzök.
– Jó levegőt!
– Dicsértessék.
– Mindörökké.
Ezt már az ajtó, nyikorgós becsukása közben mondta már, s ott hagyott egyedül. Nem, mint ha baj lett volna, mert nem hiányzott az ő társasága. Viszont a problémámmal eléggé egyedül éreztem magam. Júlia nővér egyenesen belém döfte a véleményét, a pap kihasználna, Márk pedig. Nem tudom mik a szándékai.
Amint visszaértünk a zárdába – ahogy Márk hívta – rögtön keresni kezdtem szemeimmel, hol lehet. Kérdezni nem akartam senkit, mert a lányok már így is szétpletykálták Márkot s engem a hátam mögött. Így hát csináltam a dolgom, és kerestem Márkot a tekintetemmel. Aztán elkezdtem beszélgetni a lányokkal, hogy ne legyek letargikus állapotban. Sajnos rosszul tettem, ugyanis Jázmin elkezdett nyíltan a többiek előtt cikizni Márkkal.
– Mit csináltok a kápolnában, amikor gyakoroltok Márkkal?
– Éneklek neki.
– A száddal? – erre elkezdett nevetni, és sajnos más is nevetett vele. Nekem eléggé rosszul esett.
– Megfogtad már a kezét? Vagy ott neki? – s vörösen röfögve röhögött. Néha már én is elkezdtem nevetni, azon, ahogy röhög. Ezen viszont meg ő még harsányabban nevetni kezdett. Viszont ahogy így röhögtünk megjelent Júlia főnővér.
– Mi a vicc tárgya? – kérdezte mérgesen.
– Semmi főnővérasszony. – így hívta főnővért Jázmin.
– Csak úgy nem röhög magában az ember. Maximum akkor, ha valami elmebaja van. Elmebajos vagy Jázminkám? – és igen, Jázmint mindig így szólította.
– Nem, nem dehogy is! – mentegetőzött – Csak elvagyunk.
– Csendesebben is ellehetnétek! Még a fák is mindjárt menekülőre fogják a vihogásotoktól. – és ekkor jutott az eszembe, hogy 16 órára kellene mennem Márkhoz a tölgyfához. Megvártam, míg a főnővér elmegy. Ez hamarosan be is következett, mert szerencsére a lányok annyira nem voltak vagányok, hogy elárulják a valódi témát. Miután elment én mondtam a lányoknak, hogy elmegyek a mellékhelységbe, és otthagytam őket. Kirohantam a kertbe, végig a virágágyások mellett, a füvön át, a tölgy felé. Végig se gondoltam, hogy mennyi idő lehet. Karórám nem volt, és mobiltelefon abban az időben nem volt divat, de nem hordhattunk volna, ugyanis értelmetlen dolog. Aztán kezdtek körvonalazódni a fa alatt körben letett fa székek. Láttam, hogy már ott ül valaki háttal. Férfi lévén csak Márk lehetett az. Aztán lelassultam, és inkább szusszantam egy picit, ne érezze rajtam, hogy szétfutottam magam. Így hát ott álldogáltam tőle kb ötven méterre. Láttam valami újságot olvas. Majd megváltozott a szélirány, és most felőle fújt, így hallottam a papír zörgését, ahogy lapozott egyet a nagyméretű lepedőn. Végül, amikor már annyira nem lihegtem, ismét elindultam.
– Már itt vagy? – kérdeztem tőle, melyre érkezett is a frappáns válasz.
– Na, végre itt vagy! – mondta, s mosolyogva összehajtogatta az újságot.
– Végre? Akkor késtem? – kérdeztem meglepődve, bár éreztem, hogy ezek után nem csak sanszos a dolog.
– Nem sokat. Negyed öt van. De nem számít, – mondta mosolyogva – a lényeg, hogy itt vagy. – Ja, bocsánat, nincs órám.
– Akkor honnan tudod, mit mikor kell csinálnod?
– Júlia nővérnek van karórája.
– Okés. Jó itt? Vagy esetleg szeretnél sétálni?
– Jó teljesen. – mondtam, csak már tudjam, mit akar.
– Rendben. Szeretnélek megismerni, és beszélgetni veled. – ettől eléggé zavarba jöttem. Annak ellenére ki akar kezdeni velem, hogy tudja jól, hogy apáca leszek?
– Oké. – mondtam röviden.
– Rendben. Először is szeretném tudni, miért mentél apácának. – erre nem számítottam. Igaz, ami igaz, hogy a többiek miatt, és a családi helyzetem is nagyban befolyásolt, de ezt neki nem akartam a tudtára adni, viszont hazudni sem akartam neki, így lényegében igazat mondtam neki.
– Azért megyek apácának, hogy segítsek az embereknek, hogy imádkozzam értük, és tegyek értük.
– És hogyan szeretnél embereken segíteni?
– Jelenleg is többször megyünk beteg gyerekekhez a városi korházba látogatóba, játszunk velük, törődünk velük. Aztán majd később idősebb emberekkel is fogunk foglalkozni, megyünk majd öregotthonokba ápolni, kertészkedni. Aztán ha meg lesz a sok éves gyakorlat, akkor majd az intenzíven ott leszünk a legnehezebb pillanatokban, a halálos betegeknél.
– Ez nagyon szép, jó, és becsüllek azért, hogy az egész életed erre teszed fel. – mondta teljes nyugalommal, és megértéssel, továbbá nagyon szolid mosollyal.
– Hát köszönöm. – mondtam, én is mosolyogva.
– Viszont, – és itt megállt egy pillanatra – nem tudom, hogy tudod e, de nagyon nagy kincset hordasz magadban. – erre összeráncoltam szemöldököm.
– Mi féle kincset? – kérdeztem megrökönyödve.
– Nagyon ritka az olyan ember a világon, aki olyan hanggal – és ekkor picit megkönnyebbültem, hogy a hangomról van szó, és nem másról – rendelkezik, mint te, nagyon kevés van!
– Valóban? – homlok ráncolva kérdeztem
– Igen, mondhatni, hogy talán ha van az országban egy, vagy kettő.
– Hát okés, szerencsésnek érzem magam. – mondtam mosolyogva – De ettől én nem érzem magam többnek bárki másnál.
– Ez így is van rendjén. – mondta, majd kisvártatva folytatta – Nem szeretnél szélesebb körben segíteni az embereken?
– Ezt hogy érted?
– Van lehetőség, aminek segítségével, sokkal több emberen tudnál segíteni. Annyin, amennyit elképzelni sem bírsz.
– Hát kíváncsivá tettél. – erre elmosolyodott.
– Jótékonysági koncertekre gondolok.
– Nem értem. – mondtam értetlenül – Miként jövök a jótékonysági koncertekhez?
– Úgy, hogy te leszel az énekes.
– Tessék? De hát én apáca leszek. Nem mehetek el innen! – ekkor valahogy úgy éreztem, hogy aki mellettem ül, egy felelőtlen ember, aki abszolút semmibe veszi az én akaratom.
– Megértem, hogy így döntesz. Viszont van nyomós érvem, hogy miért menj énekesnek.
– Nagyon szívesen végig hallgatom az érveid tényleg, de a szabály, az szabály. Minden ideköt.
– Minden? – kérdezett vissza kérdően.
– Igen, mindenem. Ami van. Nekem ők a családom.
– Hát megértem, sajnálom. – mondta Márk, holott én úgy éreztem, hogy abszolút nem érti meg, így elhatároztam, hogy inkább magabiztosan távozom.
– Ne haragudj, ez van, és ha ezt szeretted volna, akkor én inkább most mégis távozom, mert holnap hétfő, és látogatunk a Mindenszentekben. Szia. – ekkor felálltam, és a székek között elindultam vissza az épületbe. Már vagy kétszáz méterre lehettem és emlékszem, hogy erős szembeszél fúj, majd hirtelen a szélirány megfordult. Nagyon érdekes volt. És amikor megfordult elkezdtem hangokat hallani. Meg is álltam az tisztáson. Visszanéztem, s láttam, hogy Márk összekuporodva ül kezeibe temetett arccal a széken, s akkor jöttem rá, hogy a hang, amit hallok, az Márk sírása, és a dombon levonuló szél repíti hozzám. Máig nem tudom, de egyszerűen, ha parancsolni akartam volna a lábaimnak, se tudtam volna a tovább menni. Még mind a mai napig bennem van az emlék, a kép, ahogy a felém hajladozó koronájú tölgyfa körül kör alakban letett fehér székek egyikében, nekem kétszáz méterre háttal összekuporodva zokog egy férfi. Így hát elkezdtem futni. De nem a leánynevelde irányába. Majdnem elestem a ruhámban. Ruhám tele lett bogánccsal. Aztán amikor odaértem, és felnéztem, már azt láttam, hogy a háttámlának dőlve ül.
– Szia! – mondtam lihegve.
– Szia. Visszajöttél? – kérdezte felém fordulva, mosolyogva, de egy apró jele se volt, hogy sírt volna. Úgy éreztem, magam mintha átvert volna.
– Igen. – feleltem, s szívem szerint megkérdeztem volna, hogy az előbb tényleg sírt? De valahogy nem mertem, hátha tényleg nem sírt, és akkor meg képzelősnek hinne.
– Akkor végig hallgatod az érvem, vagy nem?
– Végig. – feleltem, és leültem. A futás miatt továbbra is nagy levegőket vettem a fáradtságtól, és az oldalam is szúrt.
– Az érvem nem más, mint a túlvilági életcél. – erre nagyon furcsán néztem.
– Ne haragudj, mi az a túlvilági életcél? – kérdeztem, amin elmosolyodott. – Bocsáss meg, még nem hallottam róla.
– Nem kell bocsánatot kérned, nem tettél semmi rosszat.
– Elmagyarázod mi az a túlvilági életcél?
– Úgy hívják közismerten, hogy talentum, de ez hogy talentum, csak képességet jelent.
– Igen azt tudom, de még mindig nem lettem kisegítve.
– A túlvilági életcél az, ami miatt mi lelkek átjövünk a túlvilágról az evilágba, hogy véghezvigyük. – ezen teljesen lesokkoltam, amit észre is vett. – Látom meglepődtél.
– Meg. De folytasd. Neked mi a túlvilági életcélod? – kérdésemre szolid mosoly jelent meg az arcán.
– A túlvilági életcélunkat senki olyan lélek nem ismeri, aki tartósan az evilágon tartózkodik. – kicsit várt, hogy felfogjam. – Tehát, a túlvilági életcélunk Isten célja a lélekkel, amit elindít erre a világra. S ha véghezvittük a célt, amit nekünk adott, akkor visszahív a túlvilágba. – nem tudtam hova tenni, amit mondott.
– Ez hogy kapcsolódik hozzám, mi közöm ehhez? – próbáltam értelmet keresni mondandójában.
– Neked tökéletes hangod van, amire hála Istennek rátaláltam. – a kételkedés ismét eluralkodott bennem – Ez a csoda ritka. És ezt nem véletlenül kaptad! Ugyanis az összes talentum, amivel rendelkezünk, szorosan kapcsolódik a túlvilági életcélunkhoz, tehát a talentumaink, képességünk alapján kell cselekedni ebben a világban. Tehát Isten nem véletlenül adott neked jó hangot Anna! Céllal adta! És ha te a négy fal között éled le az életed, s nem kamatoztatod a talentumaid, akkor... – halkult el Márk.
– „És mondja nekik: Avagy azért hozzák-e elő a gyertyát, hogy véka alá tegyék, vagy az ágy alá? És nem azért-e, hogy a gyertyatartóba tegyék?” Márk – s ekkor riadtan ránéztem – evangéliuma.
– Én így ismerem: Gyertyát nem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és tündököljön mindazoknak, a kik a szobában vannak. És ez azt hiszem Máté evangéliuma. – felelte Márk. Szívem elkezdett zakatolni. Tényleg ez lenne a célja Istennek velem? És ha csak beképzelem? És ha nincs jó hangom? Ha csak átver? Bár a pap is oda jött hozzám gratulálni, Júlia nővér meg nem csíp engem. Emlékszem, ilyenek cikáztak a fejemben. Viszont valahogy többet akartam megtudni erről az egészről, mert ez így eléggé hihetetlennek tűnik, viszont eddig teljesen van alapja amit állít Márk.
– Ha van túlvilági életcél, akkor biztos van evilági is. Nem? – kérdeztem.
– Van persze. Azt minden ember maga dönti el, hogy mi az. Az a te általad kiválasztott életcélod. Ha szerencsés vagy, és körültekintő, olyan evilági életcélt választasz, amit boldogsággal, sikerekkel tudsz művelni, és elérni. – és itt valami furcsa volt. Ez egyértelmű válaszként éreztem a túlvilági után.
– Honnan tudsz a túlvilági életcélról. – kérdeztem, melyre hátradőlt, és lesütötte szemeit a földre, majd nagyot sóhajtott.
– Hiszel Istenben? – kérdezte.
– Persze hogy hiszek! – feleltem neki megrökönyödve – De jó embertől kérdezed. – mondtam, s mutattam kezeimmel a ruhámra.
– Én nem hiszek. – erre megráncoltam a homlokom – Én tudom, hogy van Isten. – erre viszont már nem tudtam mit mondani.
– Honnan?
– Úgy, hogy egyszer már voltam itt, ezen a világon, és leéltem már egy emberöltőnyit. – erre erős szkepticizmus fogott el, és összeráncoltam a szemöldököm. Úgy éreztem, hogy most derült ki, hogy csak át akar ejteni, így elhatározom, hogy megjátszom, mintha hinnék neki, és próbára teszem.
– Rendben. Azt tudod, hogy a katolikus egyház elutasítja a reinkarnációt?
– Tudom, de az a katolikus egyház.
– Egy kicsit magyarázd el ezt az egészet. Mi voltál előző életedben?
– Természetesen ember.
– És hogyhogy újjászülettél? – erre a kérdésre eléggé elkomorodott.
– Első életemben az volt a túlvilági életcélom, hogy legyen családom, és felneveljem a gyerekeim. Sajnos viszont mivel abban az időben hűbéri, avagy kasztrendszer volt jellemző, és én alacsonyabba tartoztam bele, mint akivel kölcsönösen szerettük egymást, így sosem lehetett gyermekünk. Végül a páromat férjhez adták egy gazdag herceghez. Végül egy évtizedre rá meghaltam. Mivel nem tudtam teljesíteni Isten által teremtett életcélt, másfél évszázaddal később ismét visszaküldött. – ekkor már tényleg úgy éreztem, hogy ez vagy az évszázad blöffje, vagy tényleg egy olyan ember ül előttem, aki személyesen volt a túlvilágon.
– Ne haragudj, ezt egy kicsit fel kell dolgoznom. – mondtam neki. – Ezt sok embernek elmondod? – kérdeztem tőle.
– Nem.
– Rajtad kívül ki tudja?
– Pár ember. Azok, akiknek épp akkor a legnagyobb szükségük volt erre a tudásra. – ekkor már kezdtem izgatott lenni, de még mindig ott volt bennem a szkepticizmusom, így hát úgy gondoltam beleugrok a mélyvízbe.
– Jól van, akkor megkérdezném, hogy miért halnak meg ártatlan emberek, születnek halva gyermekek? Miért van háború, éhínség a Földön? – kérdéseim teljesen rezzenéstelen arccal hallgatta végig.
– Vegyük sorjában, mert nem mindennek ugyan az, az oka.
– Rendben, és még az, hogy mi az élet értelme? – erre már elmosolyodott.
– Lényegében azért vannak háborúk, mert a kitaszított angyal, vagyis a sátán, bűnre uszít minket. S mivel szabad akaratunk van, ami fontos lesz az élet értelménél, ezért dönthetünk, hogy kárt teszünk az emberekben, vélt ellenségeinkben, felebarátinkban, vagy nem. Ez a kár idővel lelki sebbé fokozódik. A lelki sebek öröklődnek, és átterjednek más emberre, a Földi életünk során. Így egyre szélsőségesebb generációk lepik el a földet, s cserélik le a régebbit. A fájdalmak, és szenvedések emlékei megmaradnak gyermekekben, s tovább adják azt, az ő gyerekeiknek. Így tudom neked egyszerűen elmagyarázni, hogy miért hal meg a bűntől a meg nem született magzat, de nem csak bűn miatt halhat meg. – vett egy mély levegőt. – Kanyarodjunk vissza a háborúkhoz. Az embert önzővé tette a hatalomvágy, mert olyan nagyhatalmú akar lenni, mint Isten. De valójában mindannyian alárendeltek vagyunk a vezetőinknek, és a vezetőink is alárendeltek egy sokkal nagyobb hatalommal bíró vezetőknek, akik szintén alárendeltek olyanoknak, akikről mi már nem tudunk, de léteznek. Tehát lényegében minden ember azt hiszi, hogy ő nagy lesz, ha bizonyos mennyiségű szörnyű tettet véghezvisz. De valójában mindenkit átvernek a nagyobb hatalommal bírók, és kecsegtetők. És így ölik meg egymást az emberek abban a tudatban, hogy amit tesznek, az szent, vagy nemes cél érdekében tesznek. Holott a gyilkosság a legeslegnagyobb bűn a világon, amit ember elkövethet. – ekkor tartott egy újabb szünetet – És tudod mi a legszomorúbb? – erre megmozdítottam a szemöldököm. – Hogy mind ezt egy darabka papírfecniért, vagy aranyért, ékszerért, tárgyi értékért teszik. Holott a kioltott emberélet, semmilyen pénzzel nem hozható vissza, és az Istent játszók is meghalnak majd egyszer, és felelniük kell majd a bűneikért. És tudod, elszomorodom, hogy több tízezer kilométer hosszú olajvezetéket tudnak építeni, de ivóvizet biztosító vezetéket már nem. – vett egy még egy nagyobb levegőt – Az emberek ölik egymást a nagy csónakban, s nem veszik észre, hogy a lövedékek miatt már süllyedünk. Ezért vannak a szörnyűségek a világon. – Teljesen ledöbbentem. Nem tudtam szóhoz jutni. Végül rávettem magam, mert voltak még megválaszolatlan kérdések.
– Mondtad, hogy nem csak a bűn miatt halhat meg a magzat, a gyermek.
– Isten túlvilági életcélja, ha beteljesül, visszahívja a lelket a túlvilágra. Ez a cél valójában bármi lehet. A legapróbbtól, a legnagyobbakig. És bizony van, amikor csak az a cél, hogy megszülessen az ember.
– De ez miért van így?
– Mert nem egyformák a lelkek. És ehhez hozzákapcsolódik az élet értelme. Van olyan lélek, aminek sokat kell tanulnia, teljesítene, hogy elérje a túlvilági életcélt, van, amelyiknek keveset. Isten jól megválasztja a túlvilági életcélt, és számol annak megvalósítására szükséges idővel. Ha nagydolgot ad feladatul, akkor valószínű, hogy hosszú lesz az itt tartózkodás, de ha kisebbet, akkor kevesebb ideig lesz itt.
– De egy édesanyának fáj a gyermeke korai elvesztése! Akkor Istenre azt mondanánk, hogy kegyetlen?
– Miért mondanánk rá? Bárki, aki meghal, és nem bűnnel a lelkében távozik a túlvilágra, bebocsátást nyer az örökkévalóságba, a végtelen öröm országába, a Mennyországba. Igaz, elveszti a gyermekét, de ha belegondol, tudja, hogy ehhez a világhoz képest, sokkal szebb helyen van.
– És ha bűnnel hal meg?
– Az függ a bűn súlyosságától. De ha gyilkolt, vagy öngyilkos lett, akkor tuti, hogy szenvedés vár rá, mert akkor Isten nem fogadja vissza a lelkét.
– Létezik a pokol?
– Igen létezik, de szerencsére nem láttam. Onnan sose jött vissza senki.
– Miért bűn az öngyilkosság, és a gyilkosság?
– Azért, mert ezzel pont Isten akaratát nehezíted meg. De akit megölnek, vissza fog jönni újra e világra. Ha megölnek valakit, akkor abban az életben esélye sem lesz teljesíteni Isten által számára meghatározott túlvilági életcélját. Ha megölöd magad, nem fogod tudni véghezvinni Isten által számodra meghatározott túlvilági életcélod. Így hát bárki, aki gyilkol a világban, az mind a túlvilágnak tesz keresztbe, és a túlvilágon máshogy ítélnek, mint itt evilágon.
– Miért, hogyan ítélnek a túlvilágban? – ekkor már éreztem, hogy igen, Márk tényleg igazat beszél, ugyanis minden, amit mondott, teljesen összefüggött egymással.
– Amikor meghalsz, akkor egy folyosón, alagúton mész át. Ez az alagút vezet a túlvilágra. Az alagút végén fényesség van, és súlytalanság. Az alagútban például már biztos, hogy nem érzel fájdalmat, akkor már nem vagy része az evilági életnek. A túlvilágon van egy nagy tér. Ha még terve van veled Istennek, a túlvilágon, vagyis itt evilágon, akkor vissza fogsz jönni. De ha nem, akkor előbb utóbb úgy is barangolni fogsz, és meg fog jelenni előtted egy nagy csarnok. A csarnokban egy hatalmas trón található, mellette jobboldalt egy arany, de kisebb trón, balbaloldalt egy márvány trón.
– A középső nagy trón milyen anyagból van?
– Nem tudom, csillogó kövek voltak rajta. – a „voltak” szaván borsózni kezdett a hátam.
– Semmi baj, fojtasd. – mondtam remegve.
– Amikor közelebb mész, akkor beugrik az életed, végig látod, ahogy megszületsz, és lepereg. De nem úgy, ahogyan itt az emberek elképzelik. A születésed pillanatától kezdődően rengeteg ember életét befolyásoljuk kisebb, nagyobb mértékben. Valójában az ő szemszögükből látjuk magunkat, és érezzük érzéseiket, akár testi akár lelki érzésről van szó. És ez még nem minden.
– Mondd tovább.
– Érthető?
– Ha valamit nem értek, kérdezek. Viszont igen, eddig értem. – feleltem izgalmamban.
– Rendben. Szóval nem csak azt látjuk, hogy hogyan befolyásoltuk az emberek életét, hanem azt is, hogy milyen lett volna, ha nem léteznénk.
– Azt hogy?
– Nem tudom. De Isten megmutat egy alternatív valóságot is, hogy milyen lett volna e földi élet, ha mi meg sem születünk. Tehát ha valaki gyilkol, az érezni fogja a túlvilágon tettének súlyát: a fájdalmat, amit a másik érez, és tettének következményeit: hogy a meggyilkolt ember családjának mekkora fájdalmat tett, illetve hogy a meggyilkolt ember, esetlegesen mennyi embernek tudott volna jót cselekedni további életében. – itt egy kis szünetet tartott – Ha meghalunk, akkor sok mindent megtudunk, amit addig sosem gondoltunk volna. Ugyanis rálátásod van az egész mindenségre onnan a Mennyországból.
– Akkor te mindent tudsz? – kérdeztem, de ezt ismét kételkedve.
– Nem erről szó sincs. Amikor egy lélek megszületik, akkor elvileg elfelejti a túlvilági dolgokat, és ezeket az összefüggéseket, előző életét. Viszont az utóbbi időkben egyre többször hallani arról, mintha ez nem működne jól ez a teljes felejtés. És szerintem ezzel célja van Istennek. Üzenni akarhat.
– Mit akarhat üzenni.
– Szerintem két dolgot biztosan.
– Mik azok? – kérdeztem kíváncsian.
– Az egyik, hogy nem nézi jó szemmel a szekták, és egyházak kialakulását. Ugyanis minden egyes szekta, és vallási közösség, egyház ami a világon van nem tudják Isten akaratát közvetíteni. – erre viszont már tátott szájjal néztem.
– A katolikus keresztény egyház?
– Az se. Isten szava csak olyan egyházban alakulhat ki, amihez nem kötődnek érdekek, hierarchia, és a legeslegfontosabb: nem tapadhat hozzá pénz, és tárgyi érték.
– De hát ma minden egyházhoz, felekezethez pénz kell.
– Épp ezért mondom, hogy ma egy egyház se közvetíti Isten akaratát. Ez az egyik. A másik, hogy óvakodjunk a hazug szavaktól, és a hazug Istenektől. Az előbb elmondtam, miért bűn gyilkolni.
– Igen elmondtad.
– Tehát, amelyik vallás arra buzdít, hogy öld meg a másikat, bármilyen okból is, az hamis Isten. Ugyanis az igaz Isten soha nem akarná, hogy egymás vérét ontsuk, de még azt se, hogy egymást bántsuk! Mert amelyik ember Istent játszik, és halállal ítélkezik a másik felett, az gyilkos, és nem Isten, és tetteiért örök halál fog rá várni.
– „És ne féljetek azoktól, a kik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, a ki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában.”
– Vagyis a pokolban.
– Máté evangélium tíz, huszonnyolc.
– Biztos, nem olvastam a Bibliát, hogy tudjam így kapásból.
– Semmi baj. De ahogy így elmondod ezt az egészet, egy sok minden eszembe jut a Bibliából.
– A Bibliát, ahogy minden leírt testamentumot, és vallási értéket közvetítő írást nem lehet teljesen komolyan venni, ugyanis emberek írták. És az évszázadok, évezredek alatt a másolások során hol hozzátoldottak, hol eltüntettek részleteket.
– Mint a zsinatokon.
– Igen.
– Jó, akkor mondd meg, mi az élet értelme, célja, és hogy éljenek az emberek? – erre elmosolyodott.
– Az élet elsődleges célja, az élet. Hogy élj. Hogy megtanuld, és különbséget tudj tenni jó, és rossz között, a bűn, és a felemelkedés útjai között. S ha ez sikerült, akkor úgy tégy, élj az emberekkel, társaiddal, ahogy elvárod, hogy veled tegyenek, éljenek. Mindent, ami teszel, vissza fogsz kapni! Ha jó, akkor azt, ha rossz, akkor azt. És ne feledd, ami késik, nem múlik, lehet, hogy a túlvilágon fogod visszakapni, amit megérdemelsz. Tehát az élet egy hosszú út, amit végig kell csinálni, mert az élet Isten ajándéka. Csak is mi emberek nehezítjük meg magunkét, és egymásét. És mivel Isten ajándéka az élet, végig kell élni azt, amíg elérkezünk a túlvilági életcélunkig, amit csak akkor fogunk megtudni, ha természetes úton távozunk a túlvilágra, a hosszú út végén.
– Értem. Akkor mondd meg, hogy mi értelme van a zarándokhelyeknek?
– Van értelme kedves Anna. Amikor egy ember egy célt tűz ki magának, és elindul annak irányába, a megtett út alatt olyan dolgokra fog rájönni, hogy a lelke megnyugszik, kitisztul, és lényegében az út fogja meggyógyítani.
– Isten hogy segít nekünk?
– Isten mindig csak irányt mutat. Próbálja úgy terelni az embereket, hogy akikre szükségünk van, azzal találkozzunk. Még ha az fájdalmat is szül. Ugyanis az előbb elmondtam, hogy mi itt mind tanulunk e világon. Persze megvéd, és folyamatosan úgy intézi a világ sorsát, hogy az a lehető legjobb legyen, viszont mivel szabad akaratot adott mindnyájunknak, ezért csak is rajtunk múlik, hogy e világ, szép lesz, vagy mind szenvedni fogunk.
– Vannak angyalok?
– Igen. Azok a lelkek, akik már teljesítették az élet iskoláját, és méltóak Isten seregében.
– Istennek van serege?
– Igen van.
– A végítélet miatt?
– Igen. De vannak itt lent is olyan lelkek, amik mármár angyali bölcsességgel rendelkeznek.
– Mivel azt mondtad, hogy a túlvilágon sok mindent megtud az ember. – ekkor tartottam egy szünetet.
– Igen?
– Tudod, mikor jön vissza Krisztus, és mikor lesz világvége?
– Részben tudom. – ezen elámultam.
– Mikor?
– E világnak akkor lesz vége, ha a túlvilágon elfogynak azok a lelkek, akik még soha nem léptek be ebbe a világba. Amint megszületik az utolsó meg nem született lélek, elkezdődik.
– Értem. Meg tudod mondani mennyi ilyen meg nem született lélek van odaát?
– Sok. De egyre kevesebb értelem szerűen. Pontosan nem tudom, mikor fognak elfogyni, de ez nagyon függ attól, hogy hány ember hal meg. Minél több ember hal meg, annál gyorsabban születnek meg ezek az eddig meg nem született lelkek. – Ekkor elfogytak a kérdéseim, és szembesültem önmagammal.
– Mégis, mit tegyek? – kérdeztem tőle – minden ideköt, és nem tudok elszakadni.
– Az égvilágon mindent megtehetsz! Csak vállald a következményeit, akkor is, ha rosszak. Merj önmagad lenni, s ne egy utánzat, amit a közeledben lévők erőltetnek rád. – ezen elmosolyodtam.
– Jó, tegyük fel, hogy énekes akarok lenni. Mit kell tennem?
– Fellépni, énekelni.
– Rendben, de hol? És ahhoz ismertté kellene, hogy válljak, hogy felfigyeljenek. – ekkor láttam, hogy megfogtam. Hátra dőlt a székben és elkezdett tanakodni.
– Világos, persze. – mondta, s tovább tanakodott. – idő közben a nap kezdett eltűnni a dombtetők aljáról. – Be kell futnod, ismertté kell, hogy válj, de ehhez sok pénz kell.
– Hát igen, ez az, ami nincs.
– Viszont van megoldás.
– Mire gondolsz? – kérdeztem tétován.
– Van egy államilag támogatott tehetségkutató verseny, melyet minden évben egyszer megrendeznek. El kell utaznod a fővárosba.
– Ne haragudj, de ez lehetetlen. Innen sose mentem még el.
– Ne haragudj, de innen sose fogsz sok embernek segíteni, ha ülsz a babérjaidon.
– Ez igaz. De Márk, én csak egy porszem vagyok, nem tudok tenni semmit se.
– Tévedsz! Ugyanis a legapróbb döntéseinktől változik meg leginkább az életünk, és az egész világunk! Minden ember, így te is sokat tudsz tenni a világért, a társadalomért, mert mind egy csónakban evezünk, ami süllyed. Azért ilyen rossz a világunk, mert akik igazán tehetnének érte, hogy szebb legyen, akiknek megvan az a talentum a zsebébe, egyszerűen nem használják fel, mert azt mondják: túl kicsiny vagyok a világhoz képest.
– „A mennyek országa hasonló a mustármaghoz, amelyet a földműves elültet földjébe. Ez a mag kisebb ugyan mindenféle magnál, de amikor felnő, nagyobb, mint a kerti vetemények. Valóságos fa lesz belőle, úgyhogy az ég madarai eljönnek, és ágai között laknak.” Máté evangéliuma, tizenhárom, harmincegytől harmincötig.
– A mustármag te vagy. – mondta nekem
– Talán.
– És minden ember, aki jót akar a világnak. Viszont sietned kell, mert holnap este kezdődik a válogatás. Tehát ha el akarsz menni, akkor ma, vagy holnap hajnalban kell menned.
Aznap este mindent átbeszéltünk, hogy melyik busszal, hol, mikor kell felszállnom, leszállnom. Reggel hajnalban egy táskát kellett előhúznom a buszmegálló melletti bokorból. Márk ugyanis abban rejtett el élelmet, térképet. Ami nagyon meglepett, hogy a karóráját is betette a táskába, és írt egy levelet, hogy ha már nincs órám, akkor most lesz. Ezen nagyon elérzékenyültem.
Lényegében így kerültem fel a fővárosba. Ezt a tehetségkutatót az egyik országos televíziós társaság is finanszírozta. Végül Márknak igaza lett. Sorra nyertem meg a válogatókat. Mielőtt élő adásba, az első fordulóba kerültem volna, elfogyott az addigi spórolt pénzem. Jeleztem ezt a tévé felé és biztosítottak mindent, melyen meglepődtem. Az élő adásig senki nem keresett. Aztán amikor felléptem, tudomást szerezhetett Júlia főnővér, mert elkezdtem leveleket kapni, melyekben fenyegetőztek, hogy ha nem térek vissza a levél kézhezvételétől számított egy napon belül, elbocsátanak a leányneveldéből. Elkezdtem jobban gondolkozni, amit Márk mondott. Az életet meg kell élni, és legbelül a szívünkben kell érezni, mi a helyes, és mi a helytelen. Ehhez képzelő erőre van szüksége az embernek, melyet manapság a tv, az internet, az okostelefonok, a divat elsorvasztanak.
Arra jöttem rá, hogy nem élhetem le életem csak a betegek ápolásával, ha a hangommal, sokkal több emberen tudok segíteni. Ugyanis rájöttem, hogy a pénzben valóban az ördög lakozik. De a pénz egy eszköz. Egy eszköz mellyel nem csak rosszat, hanem jót is tehet az ember, s így jutottam el arra az elhatározásra, hogy nem reagálok Júlia főnővér leveleire.
Amikor elérkezett az élő adás napja, a mellém beosztott manager betaníttatott egy szöveget, és felöltöztetett egy ruhába. De én az ő tudta nélkül beszéltem a hangmérnökkel, és egy más számot énekeltem, amit beosztottak nekem. Sőt, nem csak az ének volt már, hanem a személyem. Ugyanis felvettem leányneveldei ruhám, és a nevem bemondása után mindenki megrökönyödve nézett, amikor bementem a stúdióba.
Elmondtam az igazat, hogy miért vagyok itt, hogy szeretnék világhírű lenni, hogy beteg gyermekeken, szegényeken, rászorultakon segítsek jótékonysági koncertekkel. Láttam a zsűriken a megrökönyödött tekintetet, de mivel egy fél ország nézett, – amire előtte egy egész napon keresztül készültem lelkiekben, hogy ne legyek lámpalázas – nem állíthatták le az élő adást, ugyanis vezetékes telefonon később szavazhattak a fellépőkre. Természetesen az is nagy meglepetés volt, hogy nem azzal a számmal léptem fel, amit eredetileg meghirdettek.
Végül elénekeltem a számot. Én úgy éreztem, hogy volt benne jó pár hiba, de a zsűri, és a közönség sírva tapsolt.
Ezek után már nem csak Júlia főnővértől, hanem az egyházmegyétől, a püspöktől, és a bíborostól is kaptam levelet. Ők már sokkal tapintatosabban, és nyugodtabban intézték hozzám kéréseiket, miszerint jobb lenne, ha visszatérnék a neveldébe, ugyanis azzal érveltek, hogy továbbra is egyházi gondozott vagyok, s mivel nem kértem engedélyt sem a főnővértől, sem az egyházközösség papjától, sem a püspök, illetve bíboros úrtól, ezért amit teszek, az szembe megy az egyház akaratával.
Miután megnyertem az első fordulót a kétfordulós tehetségkutató versenyből az újságok rólam kezdtek el cikkeket írni, és elkezdtek pletykálkodni is. Ami leginkább fájt, hogy cikkek jelentek meg családomról, apámról, nővéremről, de a maghalt anyukámról is, ami igen csak megviselt. Az első vetélkedő után természetesen más managert kaptam, akinek már nyíltan beszélhettem terveimről, és megértett, s támogatott.
De sajnos ő nem Márk volt. Rengeteget gondoltam rá, és a többi lányra, a Pócsér falucskámra. Ahogy telt az idő, és közeledett a vetélkedő egyre jobban hiányzott a nyugodt élet. Egyre jobban idegesített, hogy nem tudok elvonulni egyedül. Emlékszem, volt olyan, hogy a női mosdóba rohantam be, hogy elmeneküljek az újságírók elől. Szerencsére a managerem elhessegette őket, de néha őt sem bírtam. Egyre többet kérdezgetett a leányneveldéről, ahonnan lényegében megszöktem.
Végül elérkezett a végső döntő, a finálé napja. Nem akarom cifrázni, sajnos nem nyertem meg, ugyanis a társadalom, és a szavazók többsége nem az olyan dalokat részesítették előnybe, amiket én énekeltem. Pedig nem sok kellett a győzelemhez.
Végül megköszöntem mindenkinek, aki bízott bennem, s levonultam a színpadról.
Másnapig maradhattam a televíziónál, ugyanis amint lement a műsor rögtön máshogy viszonyultak hozzám. Rideg volt mindenki. Szégyelltem magam, szégyelltem a ruhám, mert azt, amit a közönség, és a zsűri, illetve az első managerem akart, nem tettem meg. De valahol megnyugodtam, hogy mindvégig önmagam lehettem, s nem váltam színésszé, mint minden ember, aki a képernyőkön szerepel. Így hát felemás hangulatban telt az a nap. Viszont tisztán emlékszem a tévé épületében eltöltött utolsó negyedórámra. Manageremhez az volt az utolsó kérésem, hogy írja le, hogy jutok haza, Pócsérre. E lista már ott feküdt az asztalomon. De meg sem tudtam köszönni neki, mert elviharzott. Mint később megtudtam, hogy az ő bérpótléka függött attól, hogy nyerek e, a versenyen, vagy nem.
De nem ez a lényeges, hanem ami ezután történt. Ott ültem a szobában, azon gondolkozva, hogyan fogok eljutni a pályaudvarra, amikor is kopogtattak az ajtón.
– Szabad.
– Anna nővérhez van szerencsém? – kérdezte egy fekete öltönyös férfi. Egyébként annak ellenére voltam nővér, hogy nem voltam felszentelve. De természetesen a televízió ezt is megmásította az emberekben, hogy jobban eladható legyek. Viszont inkább maradtam nővér, mert így kevésbé jöttek hozzám azon férfiak, akik többet akartak volna tőlem egy szimpla találkozásnál, vagy autógrammnál.
– Igen én. – feleltem.
– Kis úr szeretne magával beszélni.
– Sajnos hamarosan megy a buszom, így nincs sok időm. – feleltem
– Nem fogok sok időt rabolni az életéből. – hangzott el e mondat egy magas, vékony hangú öregúr szájából, aki éppen akkor toppant be az öltönyös férfi mögött, ki már ott is termett mellette, s leültette velem szembe egy, a dohányzóasztal melletti székre. – Kedves Anna nővér! Jó magam a Kontinentális Szeretet szolgálat nonprofit közhasznú társaság igazgatója vagyok, s szeretném önt felkérni, hogy az általunk alapított szimfonikus zenekarral lépjen föl a következő jótékonysági koncertturnénkon, mely idén a kontinens több országának fővárosába is ellátogatunk.
Kis úrnak persze rögtön mondtam, hogy elfogadom a lehetőséget, de semmi pénzem nincs, csak annyi, hogy Pócsérra haza tudjak menni. Rögtön mondta, hogy ez nem lényeg, teljes ellátást, és énektanárt kapok.
Tehát így kezdődött az egész. Kis úrral bejártuk a kontinenst, s később más nonprofit szervezetek segítségével a tengerentúlon is felléphettem jótékonysági koncerteken, mert felfigyeltek rám.
Természetesen az egyház egy héttel a tévés vetélkedő után kitagadott. Ez eléggé megviselt, de nem adtam fel, s látván a későbbi sikereim, durván fél év elteltével, már teljesen megváltozott a Vatikán véleménye rólam, de nem válaszoltam a leveleikre, ahogy eddigiekre sem.
Ami furcsa volt, hogy Márkról sem hallottam semmit, mint kiderült Júlia főnővér tiltotta meg neki, hogy bárhogy kommunikáljon velem. Ezért úgy határoztam, hogy elmegyek Pócsérra. Ez a látogatás pont egy évvel az után volt, hogy először találkoztunk a kápolnában. Így hát elhatároztam, hogy meglepem. Egy év elteltével is ugyan az volt az órarend a lányoknak, annyi különbséggel, hogy a kórus ezúttal nem az oltári szentség előtt, hanem a kápolna ajtaja előtt, a padsorok mögött, egy szétszedhetőrámpán állt. Ez nekem pont kapóra jött, ugyanis mint akkor, most is nyitva hagyták az ajtót, amin beosontam apáca ruhámban a próba megkezdése előtt. A lányok persze visítottak örömükben, ugyanis felismertek, de kértem őket, hogy maradjanak nyugodtak. Erre is tisztán emlékszem:
– Na szép napot! – üdvözölte őket egy nagyon ismerős férfihang. Én persze majd kiugrottam a bőrömből, s hallottam, hogy a léptek egyre közelebb jöttek a rámpákhoz. Jobban izgultam, mint amikor az Arénában felléptem. A lábak között próbáltam kinézni, és észre is vettem Márkot.
– Dicsértessék! – válaszolt a kórus. Teljesen minden ugyan úgy zajlott, mint akkor. Vagyis ezután Márk beénekeltette a kórust, majd pedig egy darabot vettünk elő, és azt kezdték gyakorolni. Nem tudom, hogy Isten közbenjárása volt e, de pont azt a darabot vették elő, aminek refrénjét szólóban énekeltem azon az ominózus vasárnapi Istentiszteleten. Elkezdték énekelni, majd pedig amikor a refrén rész jött a szoprán szólam elnémult, s hallottam, hogy Márk a saját férfihangján énekli be a refrént. Végül nem bírtam megállni, s a refrén utáni részt elkezdtem énekelni én is a szoprán szólammal. Ezt Márk észrevette, mert megállította a kórust. Nézett előre, s méregette a lányokat a szemével.
– Mi a baj Márk? – kérdezte az egyik lány.
– Az a baj, hogy nincs baj. Sőt! Jó, de olyat hallok, amit, – s ekkor elcsuklott a hangja. – Mindegy, fussunk neki újra. – S elkezdték újra a dalt, de a refrén első során nem énekelte be, s ekkor én vérszemet kaptam, s kitárt hanggal elkezdtem énekelni a kórus mögött előtörve, s ekkor megláttam, hogy vezénylés közben előtörnek szeméből az örömkönnyek.Mint később kiderült a bükkfa alatt Márk nem sírt, csak imádkozott, hogy forduljak meg, s menjek vissza hozzá.
Márk pár héttel később hasnyálmirigyrákban elhunyt. Hozzám fűzött utolsó szavait mosolyogva mondta, melyek ezek voltak: „Beteljesült a túlvilági életcélom.”
-
#20319
Ujjlenyomat
csendes tag
Ujjlenyomat
csendes tag
Még régebben hallottam egy 'mondókát', amivel könnyen meg lehet tanulni a 12 kis próféta nevét (sorban).
Valahogy így kezdődött:
Hó, jó. Ám ...
Valahogy így végződött:
... zakó ma.Véletlenül nem tudja valaki a teljes szöveget?
Előre is köszönöm a választ.[ Szerkesztve ]
"Mindazt tehát, amit akartok, hogy az emberek megtegyenek veletek, ti is hasonlóképpen tegyétek meg velük; mert ezt jelenti a Törvény és a Próféták." (Máté 7:12)
-
#20320
Noddy
senior tag
Ujjlenyomat
#20319
Noddy
senior tag
válasz
Ujjlenyomat
#20319
üzenetére
Ezt a verset nem ismerem. De van egy másik amiben benne van az össze ószövetségi könyv és memorizálhatóvá teszi őket és természetesen benne vannak a kispróféták is:
Mózes írt öt könyvet:
elsőt teremtésről,
Másodikat zsidók kijöveteléről,
Harmadikat Lévi nemzeti tisztéről,
Negyediket népnek megszámlált rendéről,
Ötödikbe tette a törvénynek mását.
Azután Józsué vagyon és a Bírák,
Rúth könyve; Sámuel, Királyok, Krónikák
Hárman két-két könyvben írják zsidók dolgát.
Esdrás, Nehémiás, Eszter, Jób, Zsoltárok,
Példabeszédeknek Prédikátor társok,
Énekek éneke; jövendők látása
A próféták által, kiknek így van száma:
Ésaiás első, Jeremiás ezzel
Jövendől, de sír is; aztán Ezékiel,
Dániel; Kisebbek : Hóseás, Jóellel,
Ámós, Abdiás, Jónás és Mikeás renddel;
Náhumra Habakuk, aztán Zofóniás,
Haggeus következik s titkos Zakariás,
Végre Malakiás, — hárman ezek voltak Kik a fogság után még jövendőt szóltak.Jesus my savior, not my religion. - Jéghegy nem talál ibolyát.
-
zone
őstag
Kim Davis témában vélemények? Aki nem hallott volna róla: ő egy amerikai megyei jegyző, aki megtagadta a házassági engedély kiadását meleg pároktól, arra hivatkozva, hogy a vallása miatt nem teheti. Miután a bíróság utasította, hogy ki kell adnia az engedélyeket, továbbra sem tette, ezért 5 napra bebörtönözték a bíróság megésértése miatt. A keresztény republikánusok most hősként és mártírként ünneplik.
YouTube - https://goo.gl/bCKFYP
-
kymco
veterán
Hát valószínű, hogy mikor jegyző lett, akkor még nem kellett ezzel szembesülnie...
Valószínű, hogy nem pályakezdő...
Valószínű, hogy ez számára komoly lelkiismereti kérdést jelentett...
Valószínű, hogy a döntésével az egzisztenciáját kockáztatta...
Valószínű, hogy a meleg párokat máshol is összeadták volna...
Valószínű, hogy mivel nem egy párról van szó, ezért ez tudatos provokálás, nyomásgyakorlás....
És én valószínű, hogy inkább feladtam volna a hivatásom.... de ez nem jelenti azt, hogy ez a jó döntés.De ezt már ezt is meghaladta a szabadelvű világ. Hamarosan a vérfertőző kapcsolatok is legálissá válhatnak
[ Szerkesztve ]
www.refujvaros.hu
-
zone
őstag
A Wikipedia szerint 26 éve dolgozik a hivatalban, idén januárban vette át az iroda vezetését az anyjától. Az egzisztenciáját nem igazán kockáztatta, mivel Kentucky a Bibliaövezet része és korábban a főnökétől (az anyjától) az átlagostól 30%-kal magasabb fizetést és extra túlórapénzt is kapott, amit más helyettes jegyzők nem.
Egyetértesz-e azzal, hogy valaki a vallásgyakorlás szabadságára hivatkozva megtagadhassa a munkavégzést?
A linkelt cikkben egyértelműen az szerepel, hogy a kormánypárt nem fogja követni a Német Etikai Tanács javaslatát. Ebből hogyan következik az, hogy hamarosan legálissá válhatnak a vérfertőző kapcsolatok? Sehogy, csak a szokásos szenzációhajhász, klikkvadász címadás, aminek szinte semmi köze a tartalomhoz.
YouTube - https://goo.gl/bCKFYP
-
kymco
veterán
A linkelt cikkben egyértelműen az szerepel, hogy a kormánypárt nem fogja követni a Német Etikai Tanács javaslatát. Egyelőre
Amit ma elutasít a politika, holnap kötelezővé teszi... A politika természete ,ár csak ilyen...
30 éve nem gondoltuk volna, hogy a választott nem szerint lehet majd mosdóba menni jog által támogatva, most pedig ott kacsint a skandináv államokban ez. 30 éve nem számoltunk azzal, hogy a kommunista blokk kivételével bárhol is a fejlett nyugaton be lehet tiltani akárcsak helyileg is a Mikulást, a karácsonyfát és a nemzeti zászlót arra hivatkozva, hogy sérti a kisebbségeket.Egyetértesz-e azzal, hogy valaki a vallásgyakorlás szabadságára hivatkozva megtagadhassa a munkavégzést? Igen, vannak olyan feladatok, munkakörök, ahol igen. Pld egy orvos nem keveset tanul azért, hogy a szakmájában dolgozhasson. Eutanázia, abortusz pedig nem ritka a kórházakban.
Ha a házasság volt a lényeg, miért nem mentek máshová? Mert a botrány volt vsz a lényeg, hogy eljusson akár Magyarországig is a híre...
www.refujvaros.hu
-
zone
őstag
Az előbb még eshetőségről beszéltél, most meg már arról, hogy kötelező lesz... Én nem mennék el a spekulációk irányába. Lehetne hasonló hatásvadász cikket írni az amerikai muszlimokról is. Egy részük szeretné a közösségükben bevezetni a sharía törvényeket. A cím pedig ez lenne: "Hamarosan bevezethetik a sharía törvényeket Amerikában". Ugyanolyan spekuláció, hangulatkeltő, de a valóságot csak érintőlegesen súrolja.
Arról még nem hallottam, hogy betiltották a Mikulást, a karácsonyfát vagy a nemzeti zászlót.
Az eutanázia elég ritka, nem sok országban törvényes.Ha valakinek a törvényben garantált jogát megtagadják, utazzon el egy másik megyébe, ahol nem fogják? Érdekes gondolkodás. Ha különböző bőrszínűek házassági engedélyét tagadta volna meg, abból ugyanilyen botrány lenne, csak kisebb lenne a jegyzőnő támogatottsága. A vallásszabadság nem arról szól, hogy másokra lehet erőltetni a saját vallási nézeteinket, itt pedig épp ez történt.
Még márciusban történt, hogy egy amerikai muszlim pénztáros nem volt hajlandó alkoholt és disznóhúst vásárló vevőket kiszolgálni. Az áruház áthelyezte egy másik munkakörbe, de ő beperelte a céget, mert szerinte külön pénztársort kellene nyitni a muszlimoknak...
YouTube - https://goo.gl/bCKFYP
-
kymco
veterán
Az előbb még eshetőségről beszéltél, most meg már arról, hogy kötelező lesz... Ezt nem értem. Itt a politika természetéről írtam.
De az, hogy Merkel nem támogatja, még nem jelenti, hogy pár éven belül egy szocdem kormány idején ez ne menne át a törvényhozáson.
Az amerikai muszlimok párhuzam ott sántít, hogy Amerikának komoly keresztény gyökerei vannak.
Arról még nem hallottam, hogy betiltották a Mikulást, a karácsonyfát vagy a nemzeti zászlót.
gugli a te barátod....
A példa, amit felhoztál fontos, és érdemes róla beszélni. Vsz erről később fogok csak írni, mert most rohannom kell, de az alap számomra az, hogyha Isten törvénye szerint valamit nem szabad megtennem, nem szabad támogatnom, és ez nem titkos iratokban van leírva, tehát köztudott, akkor mennyire veszem komolyan a hitem, ha csak úgy egy változó világ változó értékrendje kedvéért feladom. Vagy adjam fel az állásom, ezáltal akár tudatosan kizárhatnak bizonyos munkakörökből a vallásom miatt? Mi ez, ha nem szegregáció?
Izgalmas, megbeszélni való kérdések...www.refujvaros.hu
-
Noddy
senior tag
válasz
Elemental
#20323
üzenetére
Van egy ilyen mondás, hogy a gyülekezetek is bűnös emberek közössége. A Biblia szerint a homoszexualitás is épp olyan bűn mint a lopás, gyilkolás, házasságtörés vagy éppen az irigység. Én se vagyok jobb mint egy homoszexuális. De sajnos meg van az a szokás keresztyén körökben, hogy egyes bűnöket rosszabbnak tartanak a másiknál és a sárdobálás miatt az egyik ember tisztábbnak tűnik mint a másik holott ugyan olyan mocskos csak nem épp abban a bűnben.
De Jézus éppen úgy meghalt a homoszexuálisokért mint a tolvajért vagy az irigy emberért. És hozzá lehet menni minden embernek, mert nála van a bűnbocsánat, neki is, nekem is, és neked is.
Ha valaki ezt elfogadja és megtér (Jézushoz fordul) akkor a bűneit felismeri és megutálja. Ezért torz gondolat, hogy valaki homoszexuális házasságot akar kötni. Az keresztyén egyház nem azért nem adja össze őket mert nem hiszi el hogy szeretik egymást, hanem azért mert ez bűn amit nem pártolhat. Az ilyen kívánságok provokációk, hiszen valóban összeházasodhatnak államilag, törvényesen, de nem kérhetik Isten áldását arra amit Isten előtt utálatos... Persze vannak felekezetek, egyházak ahol nem veszik komolyan a Bibliát és összeadnak meleg párokat, ide is mehetnek ahelyett, hogy embereket szabadságukban korlátoznak és ilyen atrocitásoknak tesznek ki. Ez nagyon kettős mérce, a melegek ragaszkodnak a szabadságukhoz és a jogaikhoz, de a keresztyéneket korlátozzák szabadságukban és jogaikban... ez az undorító az egészben.Jesus my savior, not my religion. - Jéghegy nem talál ibolyát.
-
zone
őstag
Ez nagyon kettős mérce, a melegek ragaszkodnak a szabadságukhoz és a jogaikhoz, de a keresztyéneket korlátozzák szabadságukban és jogaikban... ez az undorító az egészben.
Nincs kettős mérce, itt egyedül a házasulandók jogai sérültek. A vallás gyakorlása nincs korlátozva mindaddig, míg másokat nem ér hátrány emiatt. Nem mellesleg egy olyan ember papol a házasság szentségéről, aki négyszer házasodott és két házasságon kívül született gyereke van.
YouTube - https://goo.gl/bCKFYP
-
Noddy
senior tag
A házasulandók joga nem sérült. Máshol összeházasodhattak volna, nem a házasságot tagadta meg tőlük, hanem hogy ő nem adja össze őket. Ez személyes ügy és nem törvényi. A vallásgyakorlatban valóban nincs korlátozva, csak abban, hogy mit tehet meg és mit nem. Ez a személyes szabadság sértése. Kb olyan hogy azért jelented fel a cukrászt, mert nem ad neked nyers sertésfejet.
Az hogy nem tisztelte a házasság szentségét egyetértünk. Nem is értem, hogy akkor miért akarják, hogy ő adja össze őket.
Jesus my savior, not my religion. - Jéghegy nem talál ibolyát.
-
zone
őstag
Képzavarban vagy, amerikában házasság előtt kell a párnak kikérni a házassági engedélyt. Azaz személyesen bemennek a hivatalba, kitöltik a papírokat és megkapják az engedélyt, hogy összeházasodhatnak. Az összeadást végezheti utána bárki, aki arra jogosult.
Egy állami alkalmazott, aki az adófizetőktől kapja a fizetését nem tagadhatja meg mások alkotmányos jogát. Az a munkája, hogy ellenőrizze, hogy minden törvényes legyen és kiadja az engedélyt. Ha a munkáját személyes nézetei miatt nem hajlandó elvégezni, akkor nem való abba a munkakörbe.
(A cukrászos példa nagyon nem stimmel.)
Akárcsak a vallási szabadság, a személyi szabadság is csak addig terjed, míg mások jogai nem sérülnek. A rasszista buszsöfőr nem ültetheti a hátsó sorba a feketéket, a muszlim nem ölheti meg szabadon a hithagyókat, a pszichopata nem tarthat fogva nőket a pincéjében. Vagy ezekben az esetekben is úgy gondolod, hogy korlátozva vannak a szabadságukban?YouTube - https://goo.gl/bCKFYP
-
Noddy
senior tag
Te vagy képzavarban, mert nem az történt, hogy megtagadta a jogukat, hanem hogy ő nem adta ki az engedélyt. A pár megkaphatja az engedélyt ezt nem vitatja el tőlük senki, még a jegyző se, csak ez a jegyző nem adta ki nekik... Az hogy ettől alkalmatlan-e a jegyzőségre a főnökei eldöntik. Valószínűleg jobb ha felhagy ezzel az állással.
A cukrászos példa stimmel, bármennyire is nem tetszik.
A vallási szabadság addig terjed amíg a személyes jogokat nem sért, de ez a vallásosok védelmére is igaz, mert ők is személyek... Semmilyen joguk nem sérült ennek a meleg párnak, csak nem ettől a jegyzőtől kapták meg a papírokat. Ezen mit nehéz megérteni? A szabadságok persze hogy sérülnek ebben az életben és ez így van rendjén, de ha egyoldalúan érvényesülnek akkor van baj és a meleglobbiban ez történik.Jesus my savior, not my religion. - Jéghegy nem talál ibolyát.
-
zone
őstag
mert nem az történt, hogy megtagadta a jogukat, hanem hogy ő nem adta ki az engedélyt
A kettő egy és ugyanaz...
Ha Magyarországon egy feminista okmányirodai hivatalnok nem adna ki férfiaknak vezetői engedélyt, ugyanugy sértené a férfiak jogait. "Ezen mit nehéz megérteni?"
Nem az a lényeg, hogy kitől kapják meg az engedélyt, hanem az, hogy az adott helyen joga van hozzá, amit viszont megtagadtak.[ Szerkesztve ]
YouTube - https://goo.gl/bCKFYP
-
kymco
veterán
Hogyan értékeled, mikor a római birodalomban, mikor a törvényes, az akkori jog szerinti parancsra a keresztény római katona nem volt hajlandó más, valójában nem veszélyes keresztényeket megölni a hite miatt? Vagy mikor a dél-afrikai rasszista törvényeket egyes keresztények tudatosan megszegték a hitük miatt? Vagy mikor a hitleri Németország törvényeivel tudatosan szembementek a keresztény emberek, mert a hitük nem engedte, hogy akár csak adminisztratív eszközei legyenek a zsidók és kommunisták, melegek és cigányok módszeres kiirtásának?
A te logikád szerint annak a szemét kereszténynek kötelessége lett volna együttműködni, de nem tette, pfuj....
Vagy tévedek?www.refujvaros.hu
-
kymco
veterán
Azért, mert te ezt mondod rá. Elvek, ez a kérdés. A hitem alapján lehet-e szembemenni egy-egy törvénnyel? Az egyiket te engednéd, mert megérted, hogy miért teszi, a másikat pedig nem engednéd a törvényre, jogszabályokra hivatkozva csupán azért, mert ez támasztja alá a világnézeted.
Ez koránt sem olyan egyszerű, hogy én az egyik esetben jónak tartom a törvény eldobását, mert rossznak tartom a törvényt, más esetben pedig pellengérre állítom a törvény ellen ugyanazon hitből fakadóan vétőt, mert ez nekem úgy tetszik. Németet tízezrei háborodtak fel azon, hogy egyes keresztények kijátsszák az árja törvényeket... Persze nekik nincs igazuk, de azt gondolták, hogy igen, mert a törvényt mindenkinek be kell tartani, olyat nem lehet tenni, hogy tudatosan szembemegyünk vele...
Én abszolút értelek téged... persze más egy esküvő és más egy kivégzés, más egy állami szolgáltatás, és más egy faji alapon történő megalázás. De az elv lényeges... Van az a helyzet, mikor a hit felülírja a z emberi törvényeket? Szerintem van...
Utána, de csak ezek után lehet beszélgetni arról, hogy amit tett a jegyző, az mi volt valójában,
Ismétlem, én feladtam volna a hivatalt, de ezzel a családomat hoztam volna nehéz helyzetbe. És mindezt azért, mert valaki tudja, hogy keresztény vagyok, és ki akarja ugratni a nyulat a borkorból. Csupán eszköze vagyok az ő játékuknak, és én leszek a vesztes. Tudom, hogy ez sem lett volna jó döntés, de a bibliai bűnt nem szentesítettem volna én sem.www.refujvaros.hu
-
MageRG
addikt
Itt nem az számít hogy szembemész a törvénnyel, hanem a hitedre hivatkozva csorbítod mások szabadságjogait.
A római katona pont hogy nem ezt tette.
Itt a tisztviselő saját világnézetére hivatkozva szivat másokat. Keveseknek rossz, cserébe senkinek nem jó. Tiszta haszon, nem?
"What is bravery, without a dash of recklessness!"
-
kymco
veterán
válasz
MageRG
#20341
üzenetére
Van olyan ország, ahol kis gyermeket adnak jogszerűen férjül érett férfiakhoz. Ott a keresztény ember hitére hivatkozva megtagadhatja a közreműködést a házasság lebonyolításában mások szabadságát csorbítva, vagy akkor is pfujolni kell, mélyen elítélve a szabadságot korlátozó, hívő embereket?
A szabadelvűség általános értelemben parciálissá teszi a törvényeket, és az ahhoz köthető jogokat és kötelességeket. Vagyis minden relatívvá válik térben és időben. Amit ma és itt egyetemesnek tartunk, holnap máshol egy újabb, "korszerűbb" egyetemességgel felülírjuk. Ehhez képest Isten igéje tényleg egy létező biztos pont, amihez lehet viszonyulni.www.refujvaros.hu
-
"Ehhez képest Isten igéje tényleg egy létező biztos pont, amihez lehet viszonyulni."
Bárcsak megélhetném azt, hogy a magukat kereszténynek valló közszolgáknak sikerült ragaszkodni a "Ne lopj!"-hoz mint biztos pont.A példában szereplő, magát keresztényként definiáló tünemény élősködik a közpénzen, 4x házasodik, törvényen kívüli gyereke van(mondjuk épp az egyik majdnem férjétől, csak ugye pont nem az volt az aktuális).
Na, ez az ember hivatkozik a hitére.
-
-
-
MageRG
addikt
"...megtagadhatja a közreműködést a házasság lebonyolításában mások szabadságát csorbítva..."
A kisgyerek nem önálló, cselekvőképes személy. Ez nem csak a keresztényi hittel, hanem a humanista értékrenddel is ellenkezik. Szerintem a példában szereplő országban eleve nem kellene olyan embernek házasságot közvetíteni, aki a fentit komolyan gondolja. Semmilyent.
Nagyon hasonló a helyzet, mint mikor valakit akarata ellenére kényszerítenek házasságra.
Nos, akkor kinek a szabadságjogait csorbítják is?
És mi a helyzet a katolikusokkal, akik kisgyerekeket keresztelnek?"What is bravery, without a dash of recklessness!"
-
kymco
veterán
válasz
MageRG
#20346
üzenetére
Előre leszögezem, nem értek egyet a gyermek házassággal.
De most a SAJÁT értékrenden alapján szelektálsz, hogy egy ember mikor tagadhatja meg jogosan az együttműködését egy törvény betartásával szemben és mikor nem. Ez szerintem eléggé sikamlós terület, mert végül is te döntöd el, és te mondod ki, hogy meg kell tagadni ezt, meg ezt minden jóérzésű embernek, más esetben pedig milyen disznó ez a közpénzekből élő személy, aki megtagadja azt, amit te elfogadsz, jogosnak tartasz. Mindkét esetben törvényeket szeg meg az ember, ebben nincs hiba, csak te magát a törvényt minősíted, és döntöd el róla pld a humanizmus eszméje alapján, hogy be kell tartani, vagy meg kell tagadni. Nem teszel mást, mint az a keresztény ember, aki szintén a saját hite, keresztény etikája alapján hasonlót tesz. Ennyire szubjektív lenne a világod, hogy az egyikre szembenállásra rábólintasz, mert te is egyetértesz vele, a másikat meg elutasítod, mert nem értesz vele egyet?
Lehet, hogy a gyerek nem akarata ellenére teszi, lehet, hogy örömmel folytatja a szülei hagyományát, hiszen ő is így jött a világra... Mondom nem támogatom, sőt elutasítom, de nem feltétlen igazak a te peremfeltételeid... És ha nem igazak, akkor nem marad nagyon más érved, mint az, hogy a te eszmerendszeredbe ez nem fér bele... mint a keresztény embernél más esetben... Csak épp őt te is elítéled, míg az előbbi esetben a humanizmus értékeiért akár börtönt is vállaló hősről beszélsz...www.refujvaros.hu
-
MageRG
addikt
OK, egyszerűsítsünk.
Te arról írtál, hogy a meleg pár választhatott volna más tisztviselőt is. Nem, itt nem házasulandók vannak a hivatalnokért (bármit gondoljanak is Magyarországon), hanem fordítva. Ha nem összeegyeztethető a hitével amit csinál, keressen másik munkát.
Remélem ez így világos, mert ez világnézettől független dolog."...törvényt minősíted, és döntöd el róla pld a humanizmus eszméje alapján, hogy be kell tartani, vagy meg kell tagadni..."
Mentségemre legyen szólva, hogy a humanizmus meglehetősen elismert nemzetközileg, nem feltétlen inkompatibilis a kereszténységgel, és a szabad világ szervező ereje. Ugyanis az embert, az egyén szabadságát helyezi előtérbe. És végül is a törvényeknek is ezért kellene létezniük.
Jelenleg eléggé úgy néz ki, hogy azoknak az országoknak megy jól, ahol ezt szem előtt tartják."...lehet, hogy örömmel folytatja a szülei hagyományát..."
Szerintem ez egy felnőtt ember döntése legyen, ne mi találgassunk. Baptisták rulez (kivéve a Westboro-félék)."What is bravery, without a dash of recklessness!"
És emiatt vagyunk nyakasok, hogy amit megtapasztaltunk azt nem feledjük és nem azért mert kálvinisták lennénk. Krisztus valósága és szeretete ami minket megfertőzött 
