Aktív témák

• #1 Alvin_ti4200 félisten

  2005-04-02 12:08:16 #1

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Alvin_ti4200

  félisten

  Én is belevágok, de előbb összeszedem papírra a gondolataimat, ahogyan azt kell. Előre láthatólag az elmúlt 6-7 év történéseit fogom leírni, elképzelhető, hogy egyetlen hozzászólásban, aki érez elég energiát, hogy végigolvassa, az nagyon sok mindent meg fog tudni rólam, aki nem, az se csüggedjen, majd valaki elmeséli neki. Lesznek örömteli részek és a vége felé sajnos egyre több szomorú is...

• #2 Alvin_ti4200 félisten

  2005-04-02 18:02:51 #2

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Alvin_ti4200

  félisten

  Nem is tudom hol kezdjem, azok akik ismernek személyesen előnyben vannak, akik viszont nem, azoknak elöljáróban annyit, hogy alapvetően egy jókedvű, néha már túl poénos (komolyan ) egyén vagyok a magam 20 és fél évével (sokan nem tudják hány éves vagyok, hát most legyen gyereknap). Alapvetően jellemző rám, hogy hangulatember vagyok, de mások számára ez nem mindig látható, mert túlnyomó részt próbálom palástolni (értelem szerűen akkor amikor rossz kedvem van).
  
  Valahol el kell kezdeni, így bele is vágnék. Sokan most meg fognak lepődni, de nem a számítástechnika illetve az informatika vonalba fogok belevágni, mert akár hiszitek, akár nem, csak az elmúlt pár évben érdeklődöm ennyire a gépek iránt.
  
  Szóval sport. Kiskorom óta sportolok, mert szüleim öszötönöztek az alkatom miatt. Először általános iskolában (ami akkor már a második volt) kezdtem el úszni (ez olyan 1993-94-es időszakra tehető), több kerületi versenyen is sikeresen szerepeltem mind egyéni, mind csapatversenyben. Valahogy aztát abbamaradt ez a dolog, nem azért mert ellustultam, hanem meguntam a dolgot, késői időpontban is voltak az edzések (amiket inkább csak hobby úszkálásnak neveznék), és már nem is kötött le annyira a dolog. Nagyon sok barátot szereztem az akkori sulimban és amikor felvételt nyertem a 8 osztályos gimnáziumba, ahol az elkövetkezendő éveimet tölöttem, egyszerre voltam boldog és szomorú. Boldog voltam azért, mert abba az intézménybe nehéz volt akkor még bekerülni és tudtam, hogy iskolás éveimben jelentős szerepet fog majd képviselni. Szomorú voltam azért, mert abból a sok-sok barátból mindössze ketten jöttek velem tovább. Új iskola, új ismerősök, új barátok, új sportág. Ez pedig nem más, mint a tenisz. Már első évben kedvet kaptam a sportághoz (nézni azelőtt is szerettem a TV-ben), külön mozgatórugó volt, hogy az akkori tesi tanárom vezette az „edzéseket”. Ezt sem nevezném még komoly próbálkozásnak, versenyekre nem is jártam, pusztán az iskolán belül ütögettem a labdákat. Nem sokkal később aztán jött az első komoly sportág, amit már versenyszerűen űztem (1997-1999), ez pedig nem más, mint az asztalitenisz. Egy kupa, egy arany-, egy ezüst- és egy bronzérem a három év termése. Rengeteg ranglista, serdülő, ifi és felnőtt versenyen vettem részt, nem tartoztam a legjobb játékosok közé, viszont sok tapasztalatot sikerült szereznem, ennek köszönhetem talán, hogy a mai napig jól tudok „ping-pong-ozni”. Kérdezhetnétek, hogy akkor miért hagytam abba ha ennyire szerettem. A válasz ropppant egyszerű: atlétika. A másik sport, amit nekem találtak ki. Egyik osztálytársnőm hívta fel rá a figyelmemet, hogy esetleg megpróbálkzhatnék a sportággal, mert látott tesi órákon és azt mondta lenne esélyem, hogy komolyabb eredményeket elérjek némi edzés után. Mondom végülis miért ne próbáljuk meg. A gondolatot tett követte, 1999. májusának végén elkezdtem atlétizálni, először a rövid távú futásokkal foglalkoztam, aztán jöttek az ugrószámok (előbb távol-, majd később hármasugrás) és a gátfutás. Ez utóbbi vetett véget végülis a pályafutásomnak, mert nem bírtam zöldágra vergődni az edzőmmel. Konkrétan nem ment a gátfutás, balesetem is volt miatta (na nem kórházi hanem edzésbaleset) és nem is szerettem csinálni, de csináltam, mert nem ellenkeztem, gondoltam úgyis jobban tudja az edző mint én. Aztán egyszer meguntam és megkérdeztem, hogyha én úgyis hármasugró vagyok, akkor mi a fenének kell nekem a gátfutás. Erre olyan választ kaptam, ami nem volt számomra egyértelmű és kielégítő, így szóva is tettem. Ezek után egyenes út vezetett a sportág feladásához sajnos, pedig jó társaságban is voltam és szerettem is csinálni (annak ellenére, hogy elég lusta voltam). Azóta nem sportolok semmit, immáron 3 és fél éve. Nagyon helytelen, de már nincs időm és energiám belevágni semmibe, egyedül az asztaliteniszt folytatnám szívesen, de az edzések nagyon későn lennének, szóval egyelőre hanyagolva. Marad hát a hobbi szintű kerékpározás, amit eddig is folyamatosan csináltam kisebb-nagyobb megszakításokkal.
  
  A számítástechnika már nem ennyire hosszú történet, igazából Commodore 64-en kezdtem, mint oly sokan, 1992-ben. Ez sajnos egy hiba folytán 1996-ban tönkrement, így egy jó ideig gép nélkül maradtam, ami nem volt zavaró, mert folyamatosan asztaliteniszeztem még suli időn kívül is, így nem éreztem a hiányát, de néha jól esett volna leülni valamivel lövöldözni meg hasonlók. 1999-ben kaptam egy 486-ost (de minek?), az akkor már jó ideje elavult játékok zömét kijátszottam (Doom I-II, Wolf3D, stb.), végülis nem volt rossz, de vágytam már egy igazi PC-re, amin az akkori játékok us normálisan mennek és jól néznek ki. Szülők fűzése egészen 2000. októberéig tartott, amikor végre megkaptam az első igazi, általam összeállított (akkor még nem nagyon értettem hozzá) konfigomat (AMD Athlon 550, 128 MB RAM, GeForce2 MX, stb.), aminek annyira örültem, hogy legszívesebben suliba se mentem volna egy hónapig. Előre bespájzoltam egy rakás játékot (Quake III az elsők között volt) és szépen sorban kezdtem is őket végigvinni. (Akkor még tudtak sűrűn kiadni élvezhető játékokat…). Telt-múlt az idő, PC Guru olvasó révén megismerkedtem az újabb hardverekkel, igaz működésükről fogalmam nem volt, de tudtam, hogy egymáshoz képest hogy teljesítenek. Nem kezdeném el boncolgatni milyen alkatrészt mikor és mire cseréltem, mert fél délután elmenne a leírásável és az olvasásával. A lényeg az, hogy utoljára a mára legendává vált Inno3D GeForce4 Ti4200-amnak tudtam örülni, az azóta eltelt 3 évben egyedül talán még a Logitech MX500, ami megdobogtatta a szívemet, az összes többi alkatrész létezését megszoktam, nem kísérte öröm a megvételüket. Nagyon sok ismerősömnek segítettem már a fórum segítségével adás-vételi dolgokban, talá úgy is mondhatjuk, hogy már meguntam az alkatrészekkel való bíbelődést. (Jelenleg is cikkíró vagyok egy online lapnál, nem egy leányálom…). Egyetlen hardvert (konkrétan egy szegény Thunderbird) küldtem eddig a másvilágra, azt is a sok ezüstpaszta miatt, a kellemetlen az volt, hogy nem az enyém volt a CPU. Természetesen kárpótoltam az illetőt valamilyen formában, de az egészet nem voltam hajlandó kifizetni, mert ő is vétkes volt a dologban. Jelenleg a kívánságlistán egy Viewsonic TFT monitor áll, az összes többi alkatrész maradni fog egy jódarabig (tudom sokszor mondtam már ezt), ugyanis elég kevés időm van játszani, ráadásul nincs is olyan game, ami igazán tetszene/lekötne per pillanat. A gépeket hagyjuk is, mert vannak még sokkal érdekesebb, fontosabb és szomorúbb dolgok…
  
  Természetesen nekem sem csak és kizárólag a számítógép jelentett kikapcsolódást. Sajnos nagyon régóta nem űzöm már régi foglalkozásomat, de annak idején (1997-1999) nagyon szerettem rajzolni (másolni inkább). Képregényfigurák és Vasarely képek tucatja áll a hátam mögött. Sajnos sok közülük már elveszett Ahogy közeledett a számítógép térhódítása, úgy szorult háttérbe nálam is a rajzolás (helytelenül). Minap gondolkodtam el rajta, hogy újra el kéne kezdenem, bár szinte az egészet újra kéne tanulnom.
  
  És következzen a legkényesebb és (sajnos) a legszomorúbb téma, a nők. A tinikori szerelmeket (már ha azoknak lehet nevezni) hanyagolnám. Ahol felvesszük a fonalat, az 2003. novemberének vége. Találkoztam egyik fórumtársunk nővérével (lényegtelen mind a kettőnek a személye, akik személyesen ismernek, azok tudják kikről van szó). A második, harmadik találkozó után kezdtem érezni valamit iránta, ami nem tudtam, hogy szerelem volt-e vagy sem (utólag belegondolva igen…). Sokat találkoztunk, főleg náluk, de olykor-olykor (amikor a lány nem volt lusta ) mászkáltunk is erre-arra. Aztán a szülinapom előtt közöltem vele mit érzek, de a válasz nem volt túl kellemes. Igaz annyira nem fájt, mert jóbarátok maradtunk (hiszen szerinte eddig is az voltam neki), pár hét alatt elmúlt a vágyakozás utána és a mogyoródi csúszdaparkba már mint barátok mentünk és nagyon jó volt. Ezen a nyáron még megismerkedtem interneten egy nagyo nszép lánnyal, akinél nem gondoltam, hogy valaha is lenne esélyem, de mint kiderült tévedtem. Nagy nehezen (sok MSN-es beszélgetés után) találkoztunk itt Pesten (ugyanis a lány komáromi volt) a BME nyílt nap után októberben. Sétáltunk egy kellemeset a Margitszigeten, közben beszélgettünk miegymás (tudjátok godolom miről van szó, nem kell részleteznem). A rákövetkező héten és az azutáni héten is találkoztunk (akkor már Komáromban), és csodálatos élmény volt. Aztán valahogy a következő két hétben a találkozókat nem tudtuk összehozni, pedig én teljesen szabaddá tettem magam. Nem is beszéltünk már annyit (ez részben mondjuk az én hibám is, ZH-im voltak), és megjelent egy új hím nemű egyén neve a barátnőm nevében MSN-en, akiről egyből megkérdeztem, hogy kicsoda. A válasz a következő volt: ő csak egy nagyon jó barát, akinek sokat köszönhetek. Mondom jól van, de attól még nem kell kirakni a nevét puszikkal körítve, a megjegyzésemet csak egy értetlenkedő smiley fogadta. Aztán jött, ami állítólag elkerülhetetlen volt, a szakítás… A módjára és a körülményekre nem térnék ki, érzelmileg marcangoló és szívfájdító volt többek között. Soha nem gázoltak annyira a lelkembe előtte (jelzem nem is sírtam előtte egy lány miatt sem, és azóta sem). Nem tudtam elfogadni és megemészteni, hogy egy másik sráccal van együtt (akivel még nem is találkozott akkor!), vizsgaidőszak előtt nagyon „jól” esett ez a dolog. Ráadásul a srác Miskolcon lakik, ami Komáromtól igen csak messze van (276 km), így nem is értettem a dolgot. Nem tudtam kiverni a hölgyet (nem volt az, csak máshogy nem tudom hívni) a fejemből, folyamatosan vágytam utána, képtelen voltam másra gondolni. Januárban megismerkedtem (szintén neten) egy aranyos (pechemre pont miskolci) lánnyal, akivel igen csak sok beszélgetés után úgy döntöttünk, hogy találkozunk (természetesen én mentem le hozzá). Beültünk egy teázóba beszélgetni és már akkor megkedveltem. Az első találkozó viszont valamiről mindig emlékezetes marad, mégpedig arról, hogy interneten elnéztem a vonatindulások hazafelé és lekéstem az utolsó Pest felé közlekedő járatot, így náluk kellett, hogy aludjak. Nem kell részleteznem a szülők tekintetét. Úgy váltunk el az első találkozás után, hoyg tudtuk, hogy fogja követni egy második…Jelenleg több, mint két hónapja együtt vagyunk és nagyon szeretjük egymást, de a volt barátnőm beárnyékolja a kapcsolatunkat, mert folyton belebotlok ha akarok ha nem (pl. a mai napon láttam az újdonsült barátjával a Keletiben, aztán pedig a metrón, 10 méterre se voltak tőlem, iszonyú érzés volt…). Jelenleg itt tart az életem, nagyon dióhéjban ennyi, folyamatosan frissítve lesznek a dolgok, nagyon ingoványos időszak következik előre érzem, de ha túl leszek rajta nagyon boldog leszek (nagyon szeretném, hogy ez mielőbb bekövetkezzen, több hónapi szenvedést senkinek nem kívánok). Köszönöm, hogy végigolvastad a blogom első (és várhatóan leghosszabb) részét.

Aktív témák