A számítógépek a működés szempontjából tárolt adatokat dolgoznak fel. Elméleti alapon a legjobb az lenne, ha mindent a lapkában elhelyezett regiszterek tárolnának, ám ez fizikailag kivitelezhetetlen feladat. A processzor azonban nagyságrendekkel gyorsabb egy általános adattároló eszköznél (például merevlemez), vagyis a gyors működés érdekében ki kell alakítani valamiféle hierarchiát, hogy az adatok betöltésével a lehető legkevesebb idő menjen kárba.

Itt jön képbe az elérési idő fogalma, mely az az időtartam, ami alatt a megcímzett adat betöltődik. Mértékegysége: nanosecundum (ns), millisecundum (ms). Ez a paraméter jellemzi a rendszerek által használt memóriahierarchia különböző szintjeit:

1 nanosecundum = 0,000001 millisecundum

• Regiszterek: nagyon gyors elérési idővel rendelkező memória. Azok az adatok tárolódnak benne, amelyek éppen feldolgozás alatt állnak a processzorban.
• Gyorsítótár: főleg statikus RAM-ból épül fel. Egyfajta átmeneti tárolóként funkcionál, mivel az operatív tár elérési ideje még mindig aránytalanul magas a regiszterekhez képest. Az operatív tár adatainak azon kis szeletét tárolják, amelyen éppen dolgozik a processzor. Az elgondolás alapja a lokalitási elv, amely kimondja: ha az operatív tárnak egy pontját megcímzik, akkor nagy valószínűséggel a következő címzés is a közelben lesz. Általában több szintre osztják fel a tárakat, így csökkentve az adott lapka előállítási költségét. A gyorsítótár elve, hogy a leggyakrabban használt adatok legyenek nagyon rövid időn belül elérhetőek.
• Operatív tár: itt tárolódnak a futtatott programok által használt adatok.
• Háttértár és archív tár: Kifejezetten nagy kapacitású memóriák az adatok tárolására tervezve. A programok futtatása szempontjából a sebesség itt másodlagos szempont.