iPod touch – külsőségek

Az iPhone megjelenése után teljesen egyértelmű volt, hogy piacra fog kerülni egy telefonos funkció nélküli változat is, csak az volt kérdéses, hogy mikor. Az európai vásárlók legnagyobb örömére viszonylag hamar, fél éven belül jött a „butított” verzió, így az öreg kontinens lakói végre hivatalosan is élvezhették az iPhone-ban lévő funkciók garmadáját. A lejátszó bemutatásakor sokszor fogok hivatkozni az Apple első telefonjára, melyről a Mobilaréna több alkalommal is írt (Apple iPhone megateszt, Független iPhone teszt, Az iPhone mindenki ellen, Az iPhone szoftveres oldala). Nem szívesen keverek bele mobilos dolgokat ebbe cikkbe, de mivel a Touch gyakorlatilag ikertestvére az említett gépnek, kénytelen leszek.

A koncepció azonos az almatelefonéval, hatalmas kijelző, kevés gomb, vékony kialakítás. A méret változott, a zenelejátszó ugyanis vékonyabb (8 mm), de kicsit szélesebb (62 mm), mint társa, magasságuk és tömegük nagyjából megegyezik (110 mm, 120 gramm). Az anyaghasználat viszont teljesen más, az iPod touch hátlapja csillogós, karcolódásra erősen hajlamos fémből készült, ez volt az első generációs nano egyik leginkább kifogásolt pontja, ezt javították ki a második generációs modellnél, a touchnál pedig visszahozták, érthetetlen. A nálam járt tesztpéldány nem volt sokat használva, a hátlap mégis össze-vissza volt karcolva, ami egyrészt nem valami esztétikus, másrészt roppant idegesítő, elvégre valaki leszurkol több tízezrest egy ilyen masináért, ami egy hét múlva úgy néz ki, mintha megsmirglizték volna hátulról. A bal felső sarokban van egy műanyag rész, ami szintén ront egy keveset az összhatáson.

Az előlap fekete színű, körülötte sötétszürke perem található, amely a tapasztalatok szerint a kijelzővel ellentétben elég sérülékeny. A megjelenítő szerencsére nem az, ugyanazt a karcálló borítást kapta, mint tesója, tehát rendkívül ellenálló a külső erőkkel szemben. A kijelző 3,5 hüvelyk átlójú, felbontása 320x480 pixel. A képminőség elsőosztályú, de sajnos gyengébb, mint az iPhone-é, ez bizony nem ugyanaz a panel, a színek kevésbé élénkek. Érintésérzékeny és természetesen multi-touch rendszerű, azaz egyszerre több ponton képes érzékelni a nyomást, ez még mindig egyedülálló és egyben szenzációs tulajdonság.

A bekapcsológomb a bal felső sarokba került, ezzel küldjük készenléti állapotba a gépet (ami ekvivalens a billentyűzárral), szóval gyakran fogjuk használni. Az imént említett gomb megfelelő méretű és süllyesztett, véletlenül szinte lehetetlen megnyomni. Jobb- és baloldalt nincs semmi, alulra pedig az adatkábel és a fülhallgató csatlakozói kerültek. Hangszórót hiába keresünk, nem találunk sehol, ami valljuk be, elég nagy veszteség. Az iPhone-ban lévő kamera szintén hiányzik a touchról, ám az egy PMP-n igazából nem is létszükséglet. A fülhallgató-kimenet standard 3,5 mm-es jack csatlakozó, szerencsére bármilyen fülest bele lehet dugni, nem csak a gyárit. A kialakítása viszont kicsit furcsa, ugyanis egy íves felületű részre került, ami miatt úgy néz ki, mintha ki akarna esni belőle a fülhallgató – szerencsére ez csak a látszat.

A flashmemóriás lejátszóból három típus létezik, a legkisebb tárkapacitása 8, a közepesé 16, a legnagyobbé pedig 32 GB. Az akkumulátoros üzemidő mindhárom verziónál azonos, a gyártó 22 óra zenelejátszást vagy 5 óra filmnézést garantál egy töltéssel – ez csak közelít a valósághoz, tapasztaltom szerint az az 5 óra inkább 4. A telep teljes feltöltése 3 órát vesz igénybe, de van másfél órás gyorstöltés is, mely 80 százalékra tornássza fel a töltöttségi szintet. A személyi számítógépekhez az ún. Dock connectoron keresztül köthetjük a gépet, melyet aztán az iTunes nevű szoftver fog kezelni. A csatlakozó elvileg tévékimenet is egyben, az efféle használathoz viszont külön kábel szükséges, ilyet a géphez nem adnak; a gyári tartozékok a következők: sztereó füles, adatkábel, dokkoló adapter, szövet törlőkendő, leírás.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!