Bevezető

2000-et írtunk, amikor a nagy múltú Apple igen nagy gondba került: részvényei szeptemberben egy nap alatt ötven százalékot zuhantak, év végére pedig abszolút mélypontra kerültek, a tőzsdén minden addig látottnál olcsóbban lehetett megvásárolni a papírokat. A cégvezetés tisztában volt a helyzet súlyosságával, minek következtében 2001-ben olyan dolgokat dobtak piacra, mint az OS X operációs rendszer vagy az első iBook, melyektől nagy sikereket reméltek. Szintén abban az évben került piacra a Tony Fadell által megálmodott iPod nevű zenelejátszó masina első változata is, melyről akkor még valószínűleg senki nem tudta, hogy mennyire át fogja formálni a piacot.

Most valószínűleg sok olvasónk meghökkenve néz a monitorra, pedig igaz a dolog: az iPodot nem Steve Jobs, sőt még csak nem is egy Apple alkalmazott találta ki, Tony Fadell ugyanis akkoriban még egy független alvállalkozó volt – ma pedig a vállalat iPod & Special Projects Group nevű divízióját igazgatja. Az úriember nem egy konkrét lejátszót, hanem egy aköré épített fizetős zeneletöltő rendszert képzelt el mint a jövő nagy lehetőségét. Az almás cég vezetése is látott fantáziát a dologban, ezért 2001 elején alkalmazták Fadellt, akit egyúttal megbíztak a lejátszó elkészítésével. Mivel kevés volt az idejük, úgy döntöttek, hogy nem a semmiből fognak egy lejátszót készíteni, hanem megkeresnek egy kisebb vállalatot, amelynek már van valami a tarsolyában. Ez volt a PortalPlayer nevű cég, amelynek akkor már volt egy cigarettásdoboz méretű lejátszó-prototípusa, mely rendelkezett egy félkész operációs rendszerrel is, ezért rendkívül jó választásnak tűnt. Az egyezség megkötése után azonban kiderült, hogy a gépnek több komoly hiányossága van: nehezen kezelhető hardver, az AAC és az Audible hangoskönyv-formátum támogatásának hiánya. A projektet persze nem fújhatták le, ezért Steve Jobs a kezébe vette a dolgokat. „Redizánjolták” a gépet – ezért Jonathan Ive a felelős –, és nagymértékben finomítottak a kezelhetőségen. Mikor már úgy tűnt, hogy minden rendben van, felmerült egy utolsó, minden addigit felülmúló probléma, nevezetesen az, hogy az akkumulátor mindössze 3 órán keresztül tudta ébren tartani a masinát. A tervezőknek két hónapba telt orvosolni a problémát, de a lényeg, hogy sikerült nekik, így 2001 októberében hivatalosan is bemutatták az első generációs iPodot, amit aztán sorra követtek az utódok...

Az első iPod

...melyekre e cikkben idő és helyhiány miatt nem térünk ki részletesen, de a nagyobb jelentőségűeket azért megemlítjük. A legátütőbb sikert kétségtelenül a 2004 februárjában piacra dobott mini tudhatta a magáénak. A recept egyszerű volt: kis méret, divatos külső. Jó dolog a nagy kapacitású merevlemez, de ez ugye – főleg akkoriban még – nagy fizikai méretet is jelent, a felhasználók pedig, úgy tűnik, hogy a tárhelyet gond nélkül feláldozzák a kis méret oltárán. A mini megjelenését egy kisebb tömeghisztéria követte, az Egyesült Államokban az első hétvégén elfogyott a teljes raktárkészlet, ami miatt az európai premier négy hónapot csúszott. A következő két nagy dobás a shuffle és a nano volt, előbbi egyebek mellett azért lett népszerű, mert relatíve olcsón juttatta a felhasználót „iPod-élményhez”, utóbbi pedig, bár nem hozott akkora robbanást, mint annak idején a mini, de így is rendkívül sikeres volt. Az első generációs shuffle-t végül az Apple ölte meg az 1 GB-os nano piacra dobásával, az árkülönbség a két eszköz között ugyanis mindössze 20 dollár volt.

Nano 2G színvariációk

2006 szeptemberében jöttek az utódok, nano 2G és shuffle 2G. Előbbi inkább egy javított verzió, de szerencsére a cég jó helyeken piszkálta meg a gépet – üzemidő, kijelző, borítás –, úgyhogy a siker garantált volt. Az új shuffle pedig megdöbbentően kicsi készülékházat kapott, így bár nem volt kijelzője, vitték szép számmal. Most, 2008-ban pedig itt van az új generációs nano, valamint az első érintőkijelzős iPod, a touch – mindkét gépben felfedezhetünk (jó)pár iPhone-ból ismert dolgot, de ezeket már a következő oldalakon részletezzük.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!