Bevezető
„Semmi sem örök, csak az emberek elégedetlensége” – és milyen igaz ez a kijelentés! Mióta léteznek tükör nélküli, cserélhető objektíves rendszerkompaktok (a továbbiakban MILC), azóta léteznek a kifogások is ellenük. Vagy nincs kereső, vagy kicsi a kereső, vagy zajos a szenzor, vagy nincsenek hozzá megfelelő objektívek, vagy lassú az adott gép és tele van hibákkal a működése, vagy egyáltalán nem is cserélhető az optika, vagy nem elég „profi” a váz (túl pici, nincsenek dedikált kezelőszervek), vagy ronda az egész úgy, ahogy van.
Eddig egyetlen gyártó sem tudott mindenkinek megfelelni, pedig tippeket kaphatnak bőven a közösségtől; a leghangosabbak a szakfórumokon kiabáló „szaktrollok”, akik csúcskategóriás dSLR fényképezőgépek működését és kezelhetőségét szeretnék viszontlátni egy retró gépben (retró alatt itt értsd a tégla alakú váztestet és a rengeteg, lehetőleg minden funkcióra egy-egy különálló vezérlővel rendelkező kezelőfelületet), ami ráadásul kicsi, de nem túl kicsi, szép, de nem túl hivalkodó. Ja, igen: és legyen ehhez a fantáziagéphez minél több fényerős optika (mindenképp F2.8 alattiak), melyek természetesen szintén olyan aprók, hogy „ne lógjon ki a lóláb” (de emellett legyen rajtuk jól kezelhető fókusz- és zoomgyűrű).
A szakik mellett léteznek az átlagfelhasználók, akik körülbelül 1:1000 arányban vannak erőfölényben, de nem olvasnak (vagy csak ritkán) fórumokat, s nem is adnak hangot véleményüknek. Ők az a réteg, akik meglátnak egy fényképezőgépet és az vagy megtetszik nekik, vagy nem, s ez alapján vagy megveszik, vagy nem. A gyártók nyilván elsődlegesen ezt a vevőkört akarják kiszolgálni, ezért a többség igényeit (értsd: kreált igényeket, amik leginkább a gyártónak kedveznek, mert egyszerűen és olcsón legyárthatók) helyezik előtérbe, amelyek nem feltétlenül azonosak egy tanult profi (vagy igényes amatőr) fotóséval. Mióta a fényképészet – köszönhetően a digitális átállásnak – egy kissé „felhígult”, így az igények is keveredtek. Már a profi fotós is szinte inkább azt a masinát veszi meg, amelyiknek szebb a formavilága, dizájnja (azonos tudású gépek halmazát feltételezve).
A FujiFilm az X100-zal már egész jól eltalálta azt a formát és felépítést, amit „szeret a nép” és amit követni kellene. Nyilván akadtak ennél a fényképezőgépnél is bőven kompromisszumok (leginkább a nem cserélhető optika, ami ráadásul fix gyújtótávolságú), de a fentebb említett szaktrollok többsége ezekkel együtt is elfogadta a készüléket. Nos, úgy tűnik, hogy a FujiFilm mellett kezdi a többi gyártó is felvenni a kesztyűt: az Olympus például nem is olyan rég két olyan objektívvel állt elő m4/3 rendszeréhez, amivel eleve kezdeni kellett volna a sort (12/2 és 45/1.8: lásd cikkünk), és legújabb PEN gépsoruk már valóban dSLR-t verő fókuszsebességgel bír.
A Panasonic a DMC-GF1-gyel és a DMC-GH2-vel alakított nagyot, hogy aztán szemöldökborzoló irányokba terelje a fejlesztést (lásd pl. GF3). A német Leica eddig a rögzített optikás X1-gyel tartotta a frontot, ám jövőre saját, komoly MILC masinát ígér a vezetőség. Koreából a Samsung NX sorozata akart világhódító útra indulni, de úgy tűnik, útközben valahol elakadtak a piac mély mocsarában. A Pentax Q pedig megmosolyogtató erőlködésnek tűnik a 1/2,3"-os, ultrakompaktokban is megtalálható képérzékelőjével. Az Olympust és a FujiFilmet említettük, maradt még a Nikon, aki nemrég jelentette be Egyes sorozatát, ami igen vegyes fogadtatásban részesült. És itt lép képbe a Sony, aki már korábban, a NEX-3 és NEX-5 modellekkel tette próbára magát a MILC-piacon. Kitapasztalták a csapdákat, meghallgatták a bekiabálókat és megtervezték a NEX-7-et, amiért – eddig úgy tűnik – megőrülnek az emberek.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
