Külső, ergonómia

A Sony T90 egy ultrakompakt, ultralapos fényképezőgép, ultraapró méretekkel. Dizájn szempontjából a gyártó a hagyományos, egyenes vonalakat részesítette előnyben. A váz egyik meghatározó eleme a ki- és bekapcsolást is szolgáló előlapi fedlap (van dedikált bekapcsolója is a gépnek), a másik pedig a háromhüvelykes, érintésérzékeny LCD kijelző.

Ha lefelé mozgatjuk a fedlapot, a masina bekapcsol, s láthatóvá válik az aprócska vaku, az AF segédfény, valamint az optika frontlencséje.

A hátlapon csakis a kijelzőt találjuk; mivel a gép vezérlése ezen a kommunikációs felületen keresztül zajlik, így nem volt szükség nyomógombokra. Ja, igen. A csuklópánt fémhurka, amely hüvelykujj-támaszként is funkcionál, szintén itt kapott helyet.

Alul az egyedi kommunikációs port mellett az akkufedél, s végül a fémből készült állványmenet van. Az akkufedél reteszét kioldva, a fedél csak pár milliméternyit nyílik fel, nem kell tartani a felcsapódástól, mint némely más gép esetén.

Fentről látszik, hogy a váz előlapja nem teljesen sík, hanem a kényelmesebb fogás érdekében jobboldalt kissé felpúposított. Halottnak a csók szindróma, az extra vékony kialakításnak köszönhetően így sem a legkényelmesebb a váz markolászása.
Legfelül a süllyesztett bekapcsoló, az érzéketlen exponáló (bizonytalan nyomáspont, kásás működés), és a zoomolást szolgáló miniatűr billenőkapcsoló, amely meglepően jól végezte a dolgát.

Összefoglalva: Nem róhatjuk fel a gépnek a kényelmetlen fogást, hiszen egy vaskos markolattal pont a lényege veszett volna kárba: szinte minden farzsebben, ingzsebben és ki tudja, még milyen szűkös helyen fér el így a Sony DSC-T90, ahova más gép garantáltan nem tudna beférkőzni. Sokkal inkább kifogásolható az érzéketlen exponáló, amely egyrészt nem emelkedik ki eléggé a váz vonalából, másrészt olyan billegős és bizonytalan a működése, hogy erővel kell rápacskolni, ha biztosak szeretnénk lenni a tuti kioldásban.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!