Bevezető

A Pentax mindig is egy kicsit különc volt a fényképezőgépek piacán. Elég csak arra gondolnunk, hogy 40 éve ugyanazt a bajonettet használják, persze folyamatosan modernizálva azt, vagy a főként az ázsiai országokban elérhető, hatalmas színválasztékra belépő gépeik esetén. Talán ez a különcség vezethetett oda, hogy 2014-ben piacra dobták K-S1 nevű gépüket, mely még Távol-Keleten sem kapott túl pozitív fogadtatást. A K-S1-et valahova a belépő DSLR-ek világába pozícionálták, és bár tudása alapján megállta volna a helyét, nem túl jó kezelhetősége és kissé bazári külseje nem jósolt neki hosszú jövőt. Ezért aztán 2015 februárjában már be is mutatkozott utódja, tesztünk alanya, a K-S2.

Az elnevezés alapján gondolhatnánk azt, hogy a K-S2 folytatta az előd által elkezdett „dizájn és technika” vonalat. Meg is maradt LED-es világítás, de jóval kulturáltabb formában, ugyanakkor inkább a klasszikus DSLR formát követi, így sokkal inkább a K-50 utódjaként tekinthetünk rá, így inkább ezzel a géppel vetettük össze tulajdonságait. Mindeközben olyan, márkaszinten újító tulajdonságokkal ruházták fel, mint a kihajtható és elforgatható kijelző vagy épp a beépített Wi-Fi és NFC modul.

Mivel továbbra is próbáltak a kisebb méretre törekedni, amit még – a szinten balul sikerült – K-01-gyel kezdtek meg, a K-S2 megjelenésekor debütált az új, kompakt kialakítású alapzoom objektív is, a Pentax DA 18-50 DC WR RE, mely kitben SMC, külön vásárolva pedig HD lencsebevonattal érhető el. A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy manapság mire elég ez a páros.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!