A Core i5 mint processzor

A két héttel ezelőtt bemutatott Core processzorok új generációját elsősorban a platform, azon belül is a grafikus gyorsító tudásának szempontjából vizsgáltuk meg, magának a processzornak a sebességéről csak néhány előzetes teszten keresztül lehet némi fogalmunk. Most azonban éppen ez utóbbi aspektusából vizsgáltuk meg a nálunk járt kétmagos Core i5-öt.

Egy processzoron két chip

Mint ismeretes, az Intel január elején 17(+1) új processzort dobott piacra, ezek közül 6(+1) asztali felhasználásra készült. Az új CPU-k Core i5, illetve Core i3 márkanéven kerülnek forgalomba, és számos szempontból is érdekesek. Először is ezek az első kétmagos Core i5 processzorok (Clarkdale), az eddigiek ugyanis mind négymagosak voltak (Lynnfield). Másodsorban ezek az első olyan központi egységek, amelyek grafikus gyorsítók is egyben, azaz a kupak alatt két chip található, maga a CPU és egy GPU, mondhatjuk, hogy először a történelem folyamán – ha leszámítjuk a különböző beágyazott rendszerekbe szánt modelleket. A processzorba integrált GPU a G45-ös chipset grafikus gyorsítójának továbbfejlesztett változata, előző tesztünkben ezt több szempontból is megvizsgáltuk, tehát itt az idő magának a processzornak a feltérképezésére.

A Westmere család a Core 2-es család tagjait fogja nyugdíjazni, 32 nanométeres csíkszélességgel gyártják, a Core i5/i3-ban található kétmagos változat 383 millió tranzisztorból épül fel, mérete azonban mindösszesen 81 mm². Ez a jelenlegi mércével még igen parányinak tűnő lapka 4 MB-nyi harmadszintű gyorsítótárat tartalmaz. Összehasonlításul érdemes tudni, hogy az AMD Athlon II X2 117 mm² (2 x 1 MB L2 cache-sel), míg a Core 2 Duo 3 MB-nyi másodszintű gyorsítótárral ellátott verziója 82 mm². A fejlettebb gyártástechnológia – mint mindig – most is számos előnnyel jár együtt: jobb a kihozatal, alacsonyabbak a gyártási költségek, és elméletileg a fogyasztás terén is előrelépésre lehet számítani. Ezen kívül, tekintve hogy a Core családról van szó, a Turbo Boost is profitálhat ebből, hiszen, ha alacsonyabb a CPU fogyasztása, akkor az adott TDP-kereten belül magasabbra lehet emelni az éppen használt processzormag órajelét. Az új Core CPU-k egyes tagjai már támogatnak egy új, AES-NI (Advanced Encryption Standard New Instructions) névre keresztelt utasításkészletet (összesen 7 új utasításról van szó), amivel az AES algoritmust használó alkalmazások gyorsulhatnak fel, ezek többnyire valamilyen titkosítással (adat, internet, VOIP) kapcsolatosak.

A Core i5 tagjai egytől egyig támogatják a Hyper-Threading technológiát, illetve a Turbo Boostot. A Core i3 esetében ez utóbbiról már le kell mondanunk, míg a kakukktojás, az egyedüli Pentium már HTT-vel sem rendelkezik.

Az eddigiek alapján egyértelmű, hogy az új processzorok elődeikhez képest a teljesítmény tekintetében nem léptek előre, hiszen egyedül az AES-NI utasításkészlet támogatása nevezhető jelentősnek (illetve egyes források szerint tovább optimalizálták az elágazásbecslést – mint mindig, és javították a virtualizációs teljesítményt), mégis van valami, ami komolyan befolyásolhatja a Clarkdale sebességét, méghozzá negatív irányban. Az új processzorokon nem magán a szíliciumon, hanem a tokozás szintjén integrálták a GPU-t (lásd fentebb a képet), ez önmagában még nem lenne túl érdekes, azonban az Intel a grafikus mag mellé szervezte a memóriavezérlőt, illetve a PCI Express vezérlőt is. Mint tudjuk, a Nehalem (és annak leszármazottai) egyik leginkább kiemelt tulajdonsága mindig is az integrált memóriavezérlő volt, a magas teljesítményű, adatéhes processzormagokat etetni kell, és erre a feladatra egy integrált memóriavezérlő a legjobb megoldás, ami a feldolgozókhoz közelebb hozza az adatokat. A Clarkdale esetében ez az előny elveszni látszik, hiszen az adatok először a GPU-hoz érkeznek be, majd onnan egy QPI-linken keresztül továbbítódnak a CPU felé, ami nyilván nem fogja felgyorsítani a dolgokat. Hogy ez a kis „malőr” valójában mennyit jelent, arra hamarosan fény derül. És hogy mi lehet az újfajta kialakítás oka? Talán egyszerűbb egy már meglévő struktúrát a GPU oldalára integrálni, mint ugyanazt újratervezni és legyártani 32 nm-en, tehát a gazdaságossági szempontok perdöntőek lehetnek. Az integrált grafikus mag teljesítményét is nagy mértékben befolyásolhatja, hogy hova érkeznek meg először az adatok, egy CPU oldalán található IMC-vel a GPU számára szükséges adatoknak hosszabb utat kellene megtenniük (memória -> GPU -> CPU vs. memória -> CPU -> GPU -> CPU), ráadásul ez kvázi feleslegesen terhelné a két chip között fennálló kapcsolatot is.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!