Az 1981-es esztendő komoly áttörést hozott az otthoni hangrendszerek történelmében. Ebben az évben két világcég – a japán Sony és a holland Royal Philips Electronic – közös gyermekeként útjára indult egy vadonatúj digitális hangszabvány, mely alapjaiban változtatta meg az egész zeneipart. A CD Audióval végérvényesen beköszöntött a digitális hang korszaka, a technológia pedig a vájtfülű audiofil felhasználók máig tartó fanyalgása ellenére viszonylag hamar megvetette a lábát. A 16 bites felbontású, 44,1 kHz-es mintavételezésű digitális hang (a köztudatban gyakran Hi-Fi minőségű hangként szerepel) egyik legnagyobb vonzereje abban rejlett (vagyis rejlik most is), hogy információtartalma lefedheti az emberi hallás teljes spektrumát, így az iparág szereplői közül többen sokáig úgy tartották: felesleges túllépni a CD Audión, a jobb hangminőséget úgysem hallja meg a kommersz termékeket vásárló átlagfogyasztó.
Az 1981-es esztendő komoly áttörést hozott a PC-s hangrendszerek történelmében is. Ebben az évben egy Sim Wong Hoo nevű fiatalember Szingapúrban megalapította a Creative Labsot, mely cégről viszonylag kevesen tudják, hogy kezdetben számítógépszervizként működött. Sim elégedetlen volt az akkori PC-k hangreprodukciós képességeivel, így társaival olyan áramkörök fejlesztésébe kezdett, melyek segítségével tiszta beszéd, illetve élvezhető zene csiholható a számítógépből. A cég próbálkozásait végül siker koronázta, egy kudarcba fulladt kísérlet után 1989-ben elkészült az első Sound Blaster, mely óriási sikert aratott annak ellenére, hogy ez a PC-s bővítőkártya még nem tudott CD-minőségű hangot előállítani.
A nyomulós muzsikus
A Creative kínálatában megjelenő első 16 bites felbontást és 44,1 kHz-es mintavételezést támogató kártyára további három évet kellett várni; 1992-ben debütált a SoundBlaster 16, mely hosszú évekig a kommersz PC-s hangkeltők etalonjának számított, és gyakorlatilag teljes piaci dominanciát hozott a cégnek. A vállalat agresszív üzletpolitikájával és marketingjével több konkurensén átgázolt, amelyikben pedig valamennyi üzleti lehetőséget látott, azt egyszerűen felvásárolta. Végül a gyakorlatilag konkurensek nélkül maradt Creative az ezredfordulóra útjára indította a 24 bites felbontással és 96 kHz-es mintavételi frekvenciával kecsegtető Sound Blaster Audigy családot, mely újabb mérföldkőnek számított a PC-s hangrendszerek történelmében. A kommersz számítógépes hangkeltés ezen a ponton lelépte a kommersz Hi-Fi rendszereket minőség tekintetében – legalábbis elviekben, az Audigy hangprocesszora ugyanis voltaképpen csak 16 bites felbontású, 48 kHz-es jellel képes dolgozni.
Mindeközben a számítógépek gyökeres változásokon estek át; a korábban jobbára csak munkavégzésre alkalmas eszközből komplex szórakoztatóberendezés vált, a játékipar, illetve a házimozi fellendülésével a hangkártyákkal szemben támasztott követelmények is változtak. Az új hívószó a surround, azaz a térhatás lett, a minőség elsődleges szerepét pedig számos esetben (leginkább a hangszórórendszereknél) átvette a mennyiség; a kimeneti csatornák, illetve az ezekhez kötött hangfalak mennyisége. Nagyjából ebben az időszakban elindult egy, a Creative Labsot roppant kedvezőtlenül érintő folyamat a számítástechnikai komponensek világában; az alaplapokon egyre-másra tűntek fel az integrált hangrendszerek, melyek pimaszul olcsó megoldásoknak számítottak a vállalat hangkártyáihoz képest, ráadásul tudásuk és minőségük viszonylag gyorsan eljutott arra a szintre, amivel a felhasználók túlnyomó része bőven megelégedett.
A Creative így fennmaradása érdekében kénytelen volt a hangkártyák fejlesztése és gyártása mellett más profilokat is felvenni, mindazonáltal a vállalat komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy maga mellett tartsa korábbi vásárlói bázisának legalább egy részét, így az Audigy család többszöri megújulása után tavaly, évekig tartó fejlesztés eredményeként megjelent a négy tagból álló X-Fi hangkártyacsalád. Az elnevezés az alapjaiban megújult architektúrára épülő új hangprocesszor képességeit próbálja tükrözni a Hi-Fi (azaz High Fidelity) mintájára, ennek megfelelően az X-Fi-t (Xtreme Fidelity) mint egyfajta új kváziszabványt kívánja bevezetni a gyártó köztudatba.
A hangprocesszor rendkívüli rugalmassága révén drágább és olcsóbb eszközök alapjául is szolgálhat, így kézenfekvő volt, hogy a korábbi modellcsaládokhoz hasonlóan több típusa is piacra kerül az X-Fi hangkártyáknak. A funkcióiban és minőségében egyaránt eltérő X-Fi Elite Pro, Fatal1ty, Platinum és XtremeMusic kártyák tavaly nyáron látták meg a napvilágot, és ahogyan az minden új fejlesztésű hardverrel lenni szokott, meglehetősen borsos árszinten kerültek a boltokba. Magyarországra tavaly ősszel érkezett meg az első szállítmány, melyet pillanatok alatt elkapkodtak, jól jelezvén, hogy bizonyos rétegeket telibe talált a vállalat marketingje. Hogy valójában mire képes az X-Fi, arról a Creative Labs európai központjának jóvoltából mi magunk is meggyőződhettünk nemrég: szerkesztőségünk a sorozat legjobban felszerelt, legdrágább X-Fi Elite Pro és az alapmodellnek számító, legolcsóbb X-Fi XtremeMusic tagját kapta kölcsön tesztelésre.
A próba során elsősorban arra igyekeztünk rájönni, hogy az új hangkártyák hangzatos képességei mögött mi áll a valóságban, így a két X-Fi kártyát több mint egy héten át nyúztuk; különböző zenéket hallgattunk, DVD-ket néztünk, játszottunk, mindeközben nagyon füleltünk. Persze ahhoz, hogy átéljük az „X-Fi érzést” megfelelő hangszórórendszerre is szükségünk volt, így a Creative által kifejezetten ehhez a hangkártyacsaládhoz ajánlott, saját fejlesztésű, 7.1 csatornás Inspire T7900 és a vadonatúj, játékosoknak kínált 5.1 csatornás Gigaworks ProGamer G500 aktív hangfalszettet, illetve a HQ-1300 típusú zárt rendszerű fejhallgatóját hívtuk segítségül. A két hangkártyával történő ismerkedésünket a csomagolás, illetve az áramkör felépítésének vizsgálatával kezdtük.
[+]
Az Elite Pro mellett valósággal eltörpül az XtremeMusic kartondoboza, mely elsősorban a drágábbik kártya mellé járó külső kiegészítőnek tudható be. Míg az XtremeMusic csomagolásában a kártyán kívül csak egy telepítőlemezt és egy gyorstelepítési útmutató található, a csúcsmodell dobozának jó részét a külső I/O doboz tölti be, mely bár a kártya szerves részének tekinthető, megléte nem kötelező kritérium annak használatához. A különböző kimeneteket és bemeneteket, továbbá vezérlőelemeket tartalmazó doboz (melyhez egy távirányító is jár) külön is megvásárolható, és bármelyik X-Fi modellhez csatlakoztatható.
[+]
Az X-Fi kártyák közös jellemzője, hogy csatlakozási oldalukon tartalmaznak egy speciális, 26 tűs, széles konnektort (ehhez csatlakozik az imént említett I/O modul), illetve további négy 3,5 milliméteres jack aljzatot. Ezek közül három vonalszintű kimenetként funkcionál, az egyik kimenet pedig a fejhallgatókhoz szükséges erősítővel is el lett látva. A negyedik csatlakozó, mely FlexiJack névre hallgat, választhatóan vonalszintű vagy mikrofonbemenetként, illetve digitális kimenetként szolgálhat. Mindegyik csatoló (beleértve a külső dobozon lévőket is) aranyozott, sőt a kártya hátlapja is aranyszínben pompázik.
[+]
[+]
[+]
Az X-Fi Elite Próhoz járó külső doboz azon túl, hogy további csatlakozókat nyújt, számos vezérlőgombot, illetve potmétert kínál, melyekkel kényelmesen szabályozhatóvá, állíthatóvá válnak a kártya főbb funkciói, valamint a hangerő. Ezek közül az előlapon egymás mellett elhelyezkedő két bemenet szabályzópotija analóg rendszerű, a többi digitális. Az I/O doboz előlapjára egy 6,35 milliméteres jack fejhallgató-kimenetet is szerelt a gyártó, ha ide bedugunk egy fülest, a rendszer választhatóan elnémítja a többi vonalszintű kimenetet.
A doboz hátlapján balról jobbra haladva először egy sztereó RCA bemenetet lelünk, melyhez vonalszintű kimenetet adó eszköz (CD-lejátszó, sztereó videómagnó, kazettás deck stb.) vagy akár lemezjátszó is csatlakoztatható (a két üzemmód egy kapcsolóval állítható). Található még itt egy DIN-csatlakozó, mely a Creative saját hangrendszereinek hangerőszabályozó-áramköreivel létesítendő kapcsolat miatt lett fenntartva, továbbá szabvány MIDI, illetve optikai és koaxiális digitális ki- és bemenet. A külső I/O doboz összességében kényelmes csatlakozási lehetőségeket kínál sok olyan extrával kiegészítve, ami a kártya funkcióit teljessé teszi.
A két hangkártya áramköri rendszere nem teljesen egyező: bár a két nyákra ugyanaz a jelfeldolgozó processzor kerül, a körítés néhány ponton különbözik.
Balra at Elite Pro, jobbra az XtremeMusic [+]
A DAC-k és környékük a Elite Prón és az XtremeMusicon [+]
A legfőbb különbség a hangot átalakító áramkör kialakításában fedezhető fel: az olcsóbbik modellen egy nyolccsatornás Cirrus Logic DAC található, mely meglehetősen impozáns képességekkel bír, ezzel szemben az Elite Pro négy sztereó DAC-ra épít, melyek egyébiránt szintén a Cirrus Logictól származnak, és a nyolccsatornás modellnél is jobb hangminőséget ígérnek. A DAC-k és a végfokok közti kondenzátorerdő átlagos minőségű elektrolitkondenzátorokból áll, így ez az áramköri rész összességében bár kiváló, de nem audiofil hangminőségről árulkodik.
[+]
Az analóg végfokokon túl (melyekről sajnos semminemű információt nem találtunk) négy kapcsolórelé is fellelhető az X-Fi Elite Pro kártyáján, ez utóbbiak a bemeneteket kapcsolják a kártya és a külső doboz között.
Balra at Elite Pro, jobbra az XtremeMusic [+]
Az audioprocesszor felett mindkét kártyánál található egy memóriachip, az ExtremeMusic esetében ez egy Hynix márkájú 2 megabájtos, az Elite Prónál pedig egy Micron-féle 64 megabájtos példány. A kártyán lévő memória az X-Fi architektúra egyik fő újításának tekinthető X-RAM (lásd később) alapjául szolgál, bár ezt a technológiát elvileg csak az Elite Pro, illetve a Fatal1ty modellek támogatják, így az X-Fi Platinum és az X-Fi ExtremeMusic 2 megabájtja csak pufferfeladatot lát el.
[+]
Természetesen benéztük az Elite Pro I/O dobozának motorháztetője alá is, itt hasonló kép fogadott minket, mint amit a kártyáknál is láttunk, azzal a különbséggel, hogy ezúttal négy BurrBrown analóg/digitális konvertert, és az Omron helyett egy másik japán gyártó, a Takamisawa reléit találtuk meg a zöld színű áramköri lapon.
Miután kellően kigyönyörködtük magunkat, belefogtunk a rendszer összeszerelésébe és az installálásba. A szereléssel kapcsolatban annyit érdemes megjegyezni, hogy a Inspire T7900 hangfalszett kicsomagolásával és összeállításával lényegesen többet vesződtünk, mint a hangkártya gépbe illesztésével. Kiválasztottuk azt a PCI bővítősínt, amelyik a lehető legtávolabb van a tápegységtől, illetve azoktól a komponensektől, amelyekben motor található (ventilátorok, merevlemezek), csatlakoztattuk a molex tápcsatlakozót (ami nem a hangprocesszor, hanem a külső I/O doboz működéséhez szükséges), a vezérlődobozt, illetve a hangszórókat, majd egy laza mozdulattal bepöccintettük a PC-t.
A tesztrendszerre telepített Windows XP Professional második szervizcsomaggal frissített változata a rendszer betöltődését követően figyelmeztetett minket, hogy ismeretlen hardvert talált, így a varázsló gyors kiiktatása után máris hozzáláthattunk a telepítéshez. Az egyetlen CD-ről röpke negyed óra alatt felkerült az összes vezérlőszoftver és meghajtó, melyek így egységesen több száz megabájt szabad helytől fosztották meg a merevlemezt. A meghajtóprogram „Creative SB X-Fi”-ként tünteti fel a hangkártyát az eszközkezelőben, mely egyben azt is jelenti, hogy ugyanaz a driver és szoftverkörítés vezérli az összes X-Fi típust.
Mielőtt a Windows rendszerhangjain kívül bármit meghallgattunk volna az X-Fi-vel, szemügyre vettük az üzemmódváltó kapcsolót, amely újdonságként jelenik meg a Creative hangkártyakínálatában. Az X-Fi annyira bonyolult processzor, hogy programozók az erőforrások megfelelő csoportosítása érdekében kénytelenek voltak a különböző feladatköröknek megfelelően paraméterezni. Ennek megfelelően jöttek létre az „Entertainment”, „Audio Creation” és „Game” üzemmódok, melyeket egy látványos panelen keresztül kapcsolgathatjuk kedvünkre.
[+]
[+]
[+]
A különböző üzemmódok mindegyike egyedi, meglehetősen funkcionalista, néhol kissé technós beütésű vezérlőpultot kapott, melyeken kisebb-nagyobb átfedésekkel hasonló beállítási lehetőségeket találunk.
Az üzemmódok neve egyébiránt rendkívül beszédes; az Entertainment (szórakozás) módot kell választanunk, ha zenét akarunk hallgatni, az Audio Creationt (hangszerkesztés), ha mi magunk akarunk előállítani hangot vagy inkább jellemzően zenét, végül a Game-et (játék), ha éppen játszani támad kedvünk. Fontos említést tenni arról, hogy a kártya bizonyos képességei csak egyik-másik üzemmódnál használhatók ki, így például a legfejlettebb térhatású effekteket csak a Game állásban érhetjük el, ugyanitt viszont nem hallgathatunk például DVD Audio zenéket (ehhez az Entertainment módot kell beállítani).
Az Audio Creation keverőpultot idéző felülete az amatőr zenészek kedvence lehet, érdemes mindazonáltal kiemelni, hogy az X-Fi csak ebben az üzemmódban képes az úgynevezett bit-accurate üzemre, azaz a digitális hangot itt valóban az eredeti formájában, konvertálás nélkül dolgozza fel a processzor (amely egyébként 24 biten, 48 kHz-en dolgozik). A szignál konvertálása (resampling) az X-Fi esetében egyébiránt az elődökkel ellentétben gyakorlatilag transzparens módon működik, így az átalakítás folyományaként nemhogy hallani, de jóformán mérni sem lehet a jel torzulását.
A kártya létező összes beállítását el lehet tehát érni a három különböző vezérlőpulton, ám akinek ez a módszer túl bonyolult lenne, vagy jobb szereti a puritánabb kinézetű beállítópaneleket, kap egy egyszerűbb vezérlőpultot, ezentúl pedig a megszokott MediaSource és az új köntösbe bújt DVD-Audio, illetve a vadonatúj 3DMIDI lejátszóprogram mellett néhány egyszerű alkalmazás kerül még a gépre, úgy mint a hangrögzítő, diagnosztikai modul vagy az Audigy 2 óta elmaradhatatlan THX-panel.
Miután mindent megfelelően beállítgattunk és meggyőződtünk róla, hogy minden csatlakozó a helyén van, belefogtunk az első tesztfázisba, a zenehallgatásba. Itt mindjárt leszögeznénk, hogy voltaképpen nem az X-Fi, sokkal inkább a hangszórórendszerek hangminőségéről győződhettünk meg eme teszt során. Ettől függetlenül mi mind az X-Fi – Gigaworks ProGamer G500, mind az X-Fi – Inspire T7900 párosról azt gondoljuk, hogy az elérhető árú, amatőr PC-s hangrendszerek mezőnyében nemigen akad náluk jobban kiegyensúlyozott összeállítás, vagyis aki X-Fi vásárlására adja a fejét, jó eséllyel eme két hangfalszett közül fog választani (feltéve, hogy nincs otthon egy jól bevált rendszere).
Nos, a hangrendszer nagyon meggyőzően szólt, de hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy a zenehallgatás során különbséget hallottunk volna az X-Fi ExtremeMusic, vagy a papíron lényegesen jobb hangminőséget ígérő X-Fi Elite Pro között. Pedig nagyon igyekeztünk; bevetettük a CD- és MP3-gyűjteményünk legjavát, meghallgattuk a Creative saját DVD-Audio tesztlemezét, melyen különböző műfajú zeneszámok próbálják bizonyítani a 24 bites, 96 kHz-es, 5.1 csatornára kevert zene létjogosultságát, de még azt sem állítanánk, hogy a DVD-Audio és az elvileg lényegesen szűkebb dinamikatartománnyal rendelkező CD Audio között szignifikáns különbséget lehetett volna hallani. Gyorsan hozzátesszük, hogy a DVD-Audio mintalemezen található zeneszámokat nem állt módunkban meghallgatni CD-minőségben.
A DVD-Audio zene kétségtelenül dinamikusan és tisztán szólt, bármilyen műfajról is legyen szó, de a CD-s anyagok közt is találtunk olyant, ami nagyon szépen csilingelt vagy éppen dübörgött, ha olyan zenei részletekhez értünk. Mivel a hallható hang milyensége több tényező együtthatóján múlik, ezért az X-Fi kártyák hangminőségéről inkább a mért adatok tanúskodtak a számunkra. A kártyák hangminőségét a jól bevált Rightmark Audio Analyzer programmal mértük 16 bit/44 kHz-es és 24 bit/96 kHz-es beállításokkal. Az X-Fi kártyák eredményei mellett összehasonlításképpen feltüntettük egy Audigy 2 ZS hangkártya, illetve a teszthez használt MSI alaplap Realtek ALC850 kodek (csak 16 biten) esetében mért értékeket.
Fogalommagyarázat:
A frekvenciaválasz meghatározza, hogy az audioeszköz különböző frekvenciatartományokban mennyire pontosan tudja reprodukálni a jelet. Ideális esetben az adott frekvenciatartományon belül nincs mérhető eltérés a jel hangerejében; egy high-end audioeszköz által kibocsátott szignál hangereje jellemzően +/- 0,5 decibeles szinten belül ingadozik a 20-20 000 Hz-es frekvenciatartományban.
A THD (harmonikus torzítás) az audioeszköz által generált (általában) nemkívánatos harmonikus frekvenciák aránya. A minőségi hangkeltők jórészt alacsony (0,002 %-nál alacsonyabb) THD-vel rendelkeznek.
Az IMD (intermodulációs torzítás) egy hangrendszer torzításának mértékét határozza meg, amennyiben abba többkomponensű szignál kerül. Ekkor a hangképben nemkívánatos, a jelek összekeveréséből, modulációjából származó zavaró részletek is megjelenhetnek.
A dinamikatartomány a hangrendszer által torzításmentesen megszólaltatott leghangosabb és leghalkabb jel különbségét takarja. A nagyobb dinamikatartomány általánosságban jobb, teltebb hangvisszaadást eredményez.
A zajszint teszt a hangkeltő alapzaját (sziszegést) méri nulla bemeneti jelnél (a kisebb érték a jobb), a sztereó áthallás pedig a két oldal (bal és jobb) hanganyagának áthallását, dB-es csillapítását határozza meg (minél kisebb, annál jobb).
| Rightmark Audio Analyzer 5.5 16 bit / 44 kHz |
Frekvenciaválasz (20 Hz-től 20 kHz-ig), dB | Zajszint, dB(A) | Dinamika- tartomány, dB(A) | THD, % | IMD, % | Sztereó áthallás, dB |
| Realtek ALC850 | +0,19, -3,81 | -76,1 | 75 | 0,037 | 0,072 | -76,9 |
| Audigy 2 ZS | +0,10, -1,60 | -92,7 | 91,2 | 0,0025 | 0,0081 | -90,5 |
| X-Fi ExtremeMusic | +0,02, -0,23 | -94,1 | 93,9 | 0,0013 | 0,0060 | -94,3 |
| X-Fi Elite Pro | +0,01, -0,21 | -94,8 | 94,7 | 0,0008 | 0,0054 | -97,2 |
A CD-Audio minőségű hanggal végzett mérések annak ellenére nagyon árulkodóak, hogy az X-Fi nem ebben a tartományban érzi igazán otthon magát. A mért adatokból jól kiolvasható, hogy az alaplapra integrált Realtek ALC850 labdába sem rúg a Creative kártyákhoz képest, az Audigy 2 ZS-t pedig ha nem is olyan jelentős fölénnyel, de megveri mindkét X-Fi kártya. Utóbbiak közül természetesen az X-Fi Elite Pro áll az élre, jóllehet a különbség itt már igazán minimális.
| Rightmark Audio Analyzer 5.5 24 bit / 96 kHz |
Frekvenciaválasz (20 Hz-től 20 kHz-ig), dB | Zajszint, dB(A) | Dinamika- tartomány, dB(A) | THD, % | IMD, % | Sztereó áthallás, dB |
| Audigy 2 ZS | +0,09, -0,76 | -95 | 94,4 | 0,0005 | 0,0061 | -89,7 |
| X-Fi ExtremeMusic | +0,02, -0,67 | -101,5 | 101,5 | 0,0011 | 0,0071 | -98,2 |
| X-Fi Elite Pro | +0,01, -0,21 | -110 | 109,8 | 0,0006 | 0,0041 | -108,9 |
A 24 bites felbontás és 96 kHz-es mintavételi frekvencia mellett végzett méréseknél már csak a három Creative kártya van versenyben, és azt kell mondjuk, a végeredmény gyakorlatilag semmi meglepetést nem tartogatott számunkra. Az Audigy 2 ZS egyedül a torzítási mutatók tekintetében tudja elhanyagolható mértékben megszorongatni az X-Fi ExtremeMusicot, minden más mért adat az olcsóbbik X-Fi kártya oldalára billenti a mérleget. Végül jön a mindent verő adu-ász, az X-Fi Elite Pro, mely ebben a tesztben olyan mért eredményeket produkált, amilyeneket még egyetlen PC-s hangkártya esetében sem láttunk ezelőtt. Bár a mért adatok így is elmaradnak a Creative által kommunikált értékektől, le a kalappal a mérnökök előtt; a kommersz hangkártyák mezőnyében nehéz lesz egyhamar ennél jobb képességekkel rendelkező áramkört alkotni.
A zenei tesztek alatt sort kerítettünk az X-Fi hangkártyák egyik legjobban sztárolt képességének, a 24-bit Crystalizernek a vizsgálatára. A 24-bit Crystalizer a régi, rosszul kevert 16 bites felvételek jelentős feljavítását ígéri, egy meglehetősen összetett és bonyolult eljárás révén.
A 90-es években egyre-másra jelentek meg a különböző, „digitally remastered” feliratokkal ellátott CD-k, melyek régebbi kiadású albumok újrakevert, felújított változatai voltak. Lényegében ezt a folyamatot, azaz az újrakeverést végzi el az X-Fi processzora a 24-bit Crystalizer segítségével, azzal a fontos különbséggel, hogy a hangkártya nem a mesterfelvételről dolgozik, hanem egy kópiával. Következésképp tehát ha a kópia vagy az alapjául szolgált mesteranyag nem tartalmaz bizonyos zenei információkat, akkor azt a 24-bit Crystalizer sem fogja nekünk a semmiből elővarázsolni.
A 24-bit Crystalizer és az Equalizer: rokon lelkek [+]
Bár a hangszínszabályzó segítségével néhány felvétellel csodákat lehet művelni, a 24-bit Crystalizer sokkal több, mint egyfajta automata equalizer. Az effekt két lényeges elemre építkezik: elsőként a 16 bites hanganyagot 24 bitessé konvertálja a kártya, amely már önmagában sokkal tágabb dinamikatartomány megszólaltatását teszi lehetővé. Ezek után működésbe lép egy olyan algoritmus, melyet leginkább egy dinamikus hangszínszabályzóhoz tudnánk hasonlítani. Így a 24-bit Crystalizer az adott hanganyag, zeneszám lejátszása közben korrigálja a jelösszetevőket, bizonyos tartományokat kiemel, némelyeket pedig változatlanul hagy, az effektus mértékét a felhasználó szabályozhatja.
Mint a legtöbb zenei effektussal, úgy a 24-bit Crystalizerrel szemben is szkeptikusak voltunk kezdetben, ám a próba során bebizonyosodott, hogy furcsa mód van létjogosultsága ennek a funkciónak. Meghallgattuk a Boney M-től a Belfast, a Dire Straitstől a Walk of Life, Joe Cockertől a You Can Leave Your Hat On, John Lennontól az Imagine, a Led Zeppelintől a Stairway To Heaven, az Erasure-től a Take a Chance On Me és Tom Jonestől az It's not Unusual című számokat előbb effekt nélkül, majd a 24-bit Crystalizert bekapcsolva, és tényleg mintha egy újrakevert CD-ről hallottuk volna a nótákat. A Boney M-nél jobban dübörgött a basszus, a Walk of Life-nál nagyobbat szólt Mark Knopfler elektromos gitárja, Joe Cocker hangján ugyan semmilyen effektus nem segít (úgy jó, ahogy van), de a fúvósok a háttérben határozottan jobban szóltak, és hangsúlyosabbá, de mégsem tolakodóvá váltak a mélyek.
John Lennon fátyolos hangja az Imagine alatt nem lett élőbb, és zongorája sem szólt szebben, a rosszul kevert, rossz minőségben rögzített felvétellel tehát nemigen tudott mit kezdeni a 24-bit Crystalizer. A Led Zeppelin akusztikus gitárjátéka viszont határozottan feljavult, akárcsak az Erasure Abba-feldolgozása, melybe a Boney M slágerhez hasonlóan új élet költözött. Végül Tom Jones is legalább 30 évet fiatalodott azáltal, hogy az először 1965-ben énekelt It's not Unusual úgy szólt, mintha legalábbis a 90-es években vették volna fel.
A 24-bit Crystalizer hatása [+]
Tapasztalataink szerint a legújabb kiadványokat hallgatva ellenben alig érzékelhető változás, és a rossz minőségben tömörített zeneszámokkal sem művel csodát a 24-bit Crystalizer, ettől függetlenül néhány régebbi, főképp disco műfajú zenét esetenként lényegesen élvezhetőbbé varázsol.
A moziélmény tekintetében viszonylag kevés újdonságot tudott számunkra nyújtani az X-Fi. Bár elméletileg itt is kihasználható a 24-bit Crystalizer, mi nem láttuk túl sok hasznát filmnézés közben. A hangkártya az eddig megszokottak szerint önmaga képes dekódolni gyakorlatilag a létező összes Dolby, illetve DTS szabványnak megfelelő jelfolyamot, vagy azt változtatás nélkül továbbítja a külső dekódernek.
Quentin Tarantino egyik kultuszfilmjére, a Kill Billre esett a választásunk, ezzel bizonyíthatta az X-Fi alapú hangrendszer a képességeit. Az 5.1 csatornás hangot simán felkeverte a rendszer 7.1 csatornára, így az Inspire T7900-zal ha lehet még részletesebb, pontosabban pozicionált hangkép ölelt körül minket, így nem csoda, hogy az étteremben zajló tömegjelenet alatt többször azon vettük észre magunkat, hogy kapkodjuk a fejünket. Ettől függetlenül úgy gondoljuk ehhez hasonló élményben egy Audigy 2 kártya által is részesülhetünk, az X-Fi ezen a területen tehát nem kínál fel semmilyen átütő újdonságot.
Tesztünk végére hagytuk a játékprogramoknál szerephez jutó effektusokról, illetve térhatású technológiákról begyűjtött tapasztalataink ismertetését. Úgy gondoljuk, talán ez az a terület, ahol az X-Fi a legnagyobb előrelépést mutatja elődeihez képest, az új hangkártyacsalád ugyanis egy rakás olyan technológiát sorakoztat fel, ami a rendszerben rejlő lehetőségeket kiaknázó fejlesztőktől, illetve a játékos vérmérsékletétől, no meg hallásától függően fokozhatja a játékélményt.
Bár az igazi „játékos kártya” az X-Fi Fatal1ty, az Elite Pro modell is rendelkezik mindazon képességekkel, amelyekkel felruházták a híres FPS-játékos nevével fémjelzett modellt. Az ExtremeMusic itt kicsit lemarad az imént említett két típustól, ugyanis ezt a kártyát nem látták el az újdonságnak számító X-RAM memóriával, mely a különböző, a játék alatt gyakran megszólaló hangok tárolására hivatott, mintegy hangpufferként.
A hangkártyán lévő memória nem teljesen új koncepció; a Creative MIDI és más hangminták tárolására helyezett el RAM-ot szép emlékű Sound Blaster AWE32 és AWE64 kártyáin. Az X-RAM elsődleges funkciója itt is hasonló: a hangkártyán lévő memóriában tárolt maximálisan 64 megabájtnyi, játékok által használt hangmintát így könnyebben és gyorsabban tudja elérni a hangprocesszor, ezzel egyben tehermentesítve a rendszer többi komponensét. Az X-RAM egyik legkézenfekvőbb előnye tehát, hogy a rendszer erőforrásait kevésbé terheli le a hang megszólaltatása, nagyobb kapacitás áll rendelkezésre a vizuális látvány kiszámítására, ergo nő a megjelenítési sebesség.
Természetesen kíváncsiak voltunk rá, hogy mindez a gyakorlatban mennyit nyom a latba, ezért egy közepes teljesítményű konfigurációval (3,2 GHz-es Pentium 4 [Prescott] CPU, MSI 875P Neo-FISR alaplap, 2 x 256 MB PC3200 DDR SDRAM, ATI Radeon X700 videokártya), minimális grafikai részletesség mellett két játékot teszteltünk; a Quake 4-et, illetve az Unreal Tournament 2004 nem hivatalos OpenAL frissítéssel ellátott változatát. Mindkét játék támogatja tehát a PC-s játékipar, illetve hangkártyagyártók által csak nemrég felfedezett új hangszabványt, az OpenAL-t, mely a Microsoft DirectX részét képező DirectSound3D szabvány konkurense kíván lenni. Az új szabvány elsősorban élethűbb hangzást ígér, esetünkben azonban inkább azért kap jelentőséget, mert az X-RAM architektúra csak OpenAL módban használható.
A két játékkal szerzett tapasztalatok egyelőre nem győztek meg minket a rendszer feltétlen létjogosultságáról; a mért adatok szerint OpenAL alatt gyakorlatilag semmit nem változott a megjelenítési sebesség, vagyis inkább minimálisan csökkent, mintsem hogy nőtt volna. A Quake 4 hangeffektusai ráadásul szerintünk ugyanúgy szóltak OpenAL rendszerben, mint DirectSound3D-nél, az Unreal Tournament 2004 patchelt változata viszont határozottan jobb hangélménnyel szolgált, mint eredeti formájában, igaz itt a fejlesztők alighanem mélyebben beletúrtak a játék hangokért felelős motorjába.
DirectSound 2D / OpenAL 2D + X-RAM [+]
DirectSound 3D / OpenAL 3D + X-RAM [+]
DirectSound 3D + EAX / OpenAL 3D + EAX + X-RAM [+]
OpenAL 2D/3D/3D + EAX X-RAM nélkül [+]
Lefuttattuk a gépen a RightMark 3Dsound tesztprogram legújabb változatát is, mely immáron támogatja mind az OpenAL API-t, mind az X-RAM-ot. A szintetikus mérések során kapott eredményeket összehasonlítva nagyjából ugyanaz a kép alakulhat ki bennünk, mint a játékokkal végzett tesztek után; az X-RAM-ot, illetve az OpenAL felületet használva ugyanannyi terhet ró a processzorra a hanglejátszás, mintha DirectSound3D API-t használnánk, talán a CPU-terhelés valamivel egyenletesebb képet mutat a kártyán lévő memória használata esetén.
Mivel más OpenAL-t támogató játék vagy sebességmérő program nem volt kéznél (jelenleg nem is nagyon létezik fél tucatnyinál több ezekből), így szélesebb körű tapasztalat híján egyelőre nem törünk az X-RAM felett pálcát; az idő majd eldönti, mennyire válik belőle hasznos újítás, vagy mennyire marad meg hangzatos ígéretnek.
Az X-Fi-vel az X-RAM mellett megérkezett a várva-várt EAX Advanced HD 5.0 térhatású rendszer is, mely már meglévő effektusokat fejleszt tovább, illetve újabb képességekkel hoz. Így többek között a korábbinál lényegesen több, maximálisan 128 hang szólalhat meg egyszerre a játékokban, az EAX Voice jóvoltából játék közben, az aktuális környezetnek megfelelően effektezi a rendszer a mikrofonbemenetről érkező jelet, az új EAX PurePath révén a fejlesztőknek lehetőségük adódik arra, hogy bizonyos hangokat direkt csak a mélyhangsugárzóra irányítsanak, az Environment FlexiFX rendszer több effektus bevetését teszi lehetővé (eddig egyszerre maximum négy effekttel színezhették a programozók a hangot, ebből kettőt fixen lefoglalt az Environment Reverb és Chorus), a közelről érkező hangokat varázsolja élethűbbé, illetve azok pontosabb helymeghatározását teszi lehetővé az EAX MacroFX, az Environment Occlusion pedig a korábbinál élethűbb hangelnyelést produkál.
Összességében ezek mind-mind olyan effektusok, illetve fejlesztések, melyek apránként, egymásra épülve sokat emelhetnek a játékélményen, egyenként viszont nehéz őket fülön csípni a játék hevében. Más kérdés, hogy jelenleg nincs is olyan játék, amelyik mindegyik EAX 5.0 újítást kihasználná az X-Fi-vel, talán idővel ez a helyzet változhat. Az X-Fi repertoárjában szereplő legtöbb újítást kihasználó játékok közül kettőt érdemes kiemelni; az id Software Quake 4-éről már korábban szót ejtettünk, itt adott az OpenAL és X-RAM támogatás, és működik az új Environment Occlusion EAX-effektus. A másik széles körben ismert, „X-Fi-re optimalizált” játékprogram a Digital Illusions és az Electronic Arts közös fejlesztésének gyümölcse, a Battlefield 2.
Leginkább a játékprogramok kapcsán érdemes egy további lényeges szolgáltatásról szót ejteni: sokan ugyanis hely hiányában nem engedhetik meg maguknak, hogy féltucatnyi vagy még annál is több hangfallal pakolják körbe magukat. Számukra az egyetlen kapaszkodó a CMSS eljárás lehet, mely különböző bonyolult algoritmusok alapján egy hangfalpáron vagy fülhallgatón keresztül szimulál térhatású hangot. Az eljárás már a korábbi hangkártyáknál is megjelent, ám a Creative az X-Fi-vel továbbfejlesztette azt. Különösen az utóbbi, azaz a fejhallgatón keresztül megszólaló térhatású hang pontosságára voltunk kíváncsiak, így a cikk elején említett Creative HQ-1300-as fülest felhasználva játszottunk kicsit.
Nem mondhatnánk, hogy a CMSS-3DHeadphone olyan élményt nyújtott, mintha hangfalak gyűrűjében játszottunk volna, de azért viszonylag meggyőzően muzsikált a rendszer ebben az üzemmódban. Ám tapasztalataink szerint amint eltűnik a látvány, máris megzavarodik agyunk, az összkép pedig csaknem teljesen romba dől, ezt igazolta legalábbis rögtönzött kísérletünk, amit öt segítőkész tesztalany bevonásával végeztünk el.
Embereinknek pofonegyszerű feladatuk volt; fülhallgatóval a fejükön meg kellett mondaniuk, milyen irányból hallják a hangot, amit mi a RightMark 3DSound Positional Accuracy programmal a tér különböző pontjain helyeztünk el. A tesztalanyok természetesen nem láthatták a számítógép monitorát, és hogy ne hallják egymás reakcióit, egyenként hívtuk be őket a szobába. A három „hangfeladvány” 45° felől, 270° felől és felülről, illetve 162° felől és alulról érkezett. Bár a vízszintes orientációra viszonylag jól ráéreztek tesztünk alanyai, a függőleges irányt csak egyikük találta el, a többiek kivétel nélkül mind úgy érezték, hogy az ellenkező irányból érkezik a hang.
Ez persze önmagában maximum annyit bizonyít, hogy a hang függőleges orientációját mind szimulálni, mind meghallani nehezebb, játék közben, a kijelzőre koncentrálva azonban szinte semmi hiányosság nem tűnt fel, azt pedig nem tartjuk valószínűnek, hogy valaki kikapcsolt monitorral vágna neki egy FPS-játéknak. Ennek alapján elmondható, hogy végső soron jó megoldás lehet a CMSS, de a kártya igazi képességeit csak akkor tudjuk így élvezni, ha kifejezetten jó minőségű, zárt rendszerű (az egész fület befedő) fülest csatlakoztatunk hozzá.
A két hozzánk került X-Fi hangkártyával történő ismerkedés során végső soron többnyire pozitív tapasztalatokkal gazdagodtunk, annak ellenére, hogy bevallottan szkeptikusak voltunk kezdetben. A Creative több bőrt is lenyúzott az Audigy családról, mire eljutott az X-Fi megalkotásáig, így végre egy fejlett, a modern számítógépekhez minden tekintetben méltó hangkártyacsaláddal gazdagodott a PC-s közönség.
Az X-Fi hangprocesszor az eddigiekhez képest elképesztően összetett áramkör, amely egy sor új technológiát hozott magával, közülük jónéhányat nem is érintett cikkünk. Az előző generációs hangkártyákhoz képest ha nem is feltétlenül hallhatóan, de mérhetően mindenképpen javult a hangminőség is, mely ugyan méréseink szerint nem feltétlenül éri el azt a szintet, amit a Creative reklámoz, de annyi baj legyen, ennyi még belefér, pláne mivel tényleg nagy az előrelépés, különösen a legdrágább, Elite Pro modellnél.
Sajnos az összetettség egyben azt is eredményezi, hogy a hangrendszer kezelése bonyolultabbá vált, mint az elődöknél, így megjelentek a különböző üzemmódok, de aki szereti a látványos szoftvereket és a szerteágazó beállítási lehetőségeket, annak véleményünk szerint nagyon tetszeni fog az X-Fi logikusan felépített és ízlésesnek mondható felhasználói felülete. A kártyák megfelelő beállítása így némi megszokást igényel, elsősorban arra kell ügyelni, hogy mindig az aktuális felhasználási tevékenységnek megfelelő üzemmódba kapcsoljuk a kártyát, ellenkező esetben nem biztos, hogy az elvárt minőséget, vagy funkciókat nyújtja a rendszer.
Sok vájtfülű, a szűz hangokért rajongó felhasználó bizonyára fanyalog az olyan effektek, mint a 24-bit Crystalizer vagy a CMSS hallatán, mi azonban úgy gondoljuk, mindkét technológia hasznos tartozéka, kelléke az X-Fi rendszernek, de legalábbis a legtöbb laikus felhasználó számára igenis komoly értéket képviselhet.
Nem ilyen egyértelmű a játékosokat csalogató X-RAM, illetve az új EAX helyzete. Eme két újdonság ugyanis játékoldali támogatást igényel, ami azt jelenti, hogy addig, amíg a fejlesztők nem kezdik el kihasználni az X-Fi új adottságait, vagy a játékprogramot nem látják el OpenAL API támogatással, az X-RAM-ban és az új EAX effektusokban rejlő lehetőségek javarészt kiaknázatlanul maradnak. Márpedig egyelőre igen rövid azoknak a játékprogramoknak a listája, amelyek X-Fi-támogatást ígérnek, és a gyártó kissé szokatlan módon nem is hajlandó elárulni, hogy ez a jövőben milyen címekkel bővülhet.
Mindent összevetve a Creative X-Fi hangkártyacsaládot nagyon jó hardvereknek tartjuk, ám a kártyák képességeinek egy része biztosan kihasználatlan marad a jelenlegi programkínálatot elnézve. A hiányosságokat azonban nem elsősorban a Creative-nak kell pótolnia, itt az idő, hogy a szoftverfejlesztők lecsapjanak az új technológiákra. Amennyiben ez nem történik meg záros időn belül, nehéz helyzetbe kerülhet a vállalat, az X-Fi ugyanis csak annak érheti meg igazán, aki a lehető legtöbb funkcióját ki tudja használni, márpedig ha a játékok zöme ugyanúgy szól egy régebbi generációs Audigyvel, mint a vadonatúj X-Fi-vel, még Fatal1ty nevével is nehéz lesz eladni az új kártyát a játékosoknak.
Ami tesztünk két szereplőjét illeti; már az X-Fi ExtremeMusic, azaz a család belépő tagja is leiskolázza az összes korábbi SoundBlastert, míg az Elite Pro egészen kiváló minőséget produkáló, már-már félprofi rendszer. Az újdonságokért szokás szerint igen mélyen a zsebbe kell nyúlni, ráadásul a hangkártyák piacán nem változnak olyan gyorsan az árak, mint például a videokártyáknál vagy a processzoroknál, ennek megfelelően a különböző X-Fi modellek most is pontosan ugyanannyiba kerülnek, mint tavalyi debütálásukkor. Tekintve, hogy az X-Fi Elite Pro árán már egy olcsóbb számítógéphez is hozzájuthatunk monitor nélkül, a csúcsmodell sokáig rétegtermék lesz, míg az olcsóbb típusokat elsősorban az igényes, mozizást, zenehallgatást és játékokat kedvelő felhasználók fogják vásárolni. Ha nem támasztanak irreális elvárásokat az új hangkártyával szemben, ők biztosan nem fognak csalódni.
| Termék neve | SoundBlaster X-Fi ExtremeMusic | SoundBlaster X-Fi Elite Pro |
| DAC maximális felbontása | 24 bit | |
| Maximális mintavételi frekvencia lejátszásnál | 192 kHz | |
| ADC maximális felbontása | 24 bit | |
| Maximális mintavételi frekvencia felvételnél | 96 kHz | |
| Jel-zaj viszony | 109 dB(A) | 116 dB(A) |
| THD + zaj (1 kHz-nél) | 0,004 % | 0,0008 % |
| Analóg kimenetek | 7.1 csatorna | |
| Analóg bemenetek | Line-in, Mic (FlexiJack), Aux (a kártyán) |
|
| Digitális csatlakozók | Koax (FlexiJack) Koax/TosLink (Digital I/O modul) |
|
| Analóg kimenetek az I/O modulon | - | Fejhallgató, MIDI out |
| Analóg bemenetek az I/O modulon | - | Line-in 2, Line-in 3, Aux 2/Phono, MIDI in |
| Digitális csatlakozók az I/O modulon | - | Koax/Toslink ki- és bemenet |
| Támogatott 3D-s hangszabványok | DirectSound 3D, EAX, EAX2, EAX 3, EAX Advanced HD, EAX 5.0 Advanced HD, CMSS-3D | |
| Hangpufferek maximális száma | 128 | |
| Fogyasztói ár | kb. 32 000 Ft | kb. 89 000 Ft |
X-Fi ExtremeMusic
Ami tetszett:
Ami nem tetszett:
Creative X-Fi ExtremeMusic
X-Fi Elite Pro
Ami tetszett:
Ami nem tetszett:
Creative X-Fi Elite Pro
Renwick
A cikkünkben szereplő X-Fi hangkártyákat a gyártótól kaptuk tesztelésre.