NetBurst: utolsó stáció

Kérjük kedves utasainkat, hogy szíveskedjenek vigyázni, az ajtók záródnak. A NetBurst architektúra végállomása következik! Azoknak az olvasóinknak, akik folyamatosan nyomon követik a processzorok fejlődését, az innovációkat, a generációkat, most nem árulunk el titkot: megérkezett az utolsó NetBurst architektúrára épülő processzorcsalád.

2000. november 20-án elstartolt a Pentium 4, mely már akkor vegyes fogadtatásban részesült. Azóta több mint öt év telt el, és a sokat megélt processzor rengeteg toldozáson-foldozáson esett keresztül, a Pentium 4-ről egy igazán hosszú – egyszer lent, egyszer fent – sztorit lehetne írni. Mégis, a legnagyobb hullámvölgy a 0,09 mikronos gyártástechnológiával készülő Prescott megjelenésével kezdődött el. Az Intel mérnökei ekkor szembesültek a ténnyel, miszerint az igen hosszú életűre tervezett architektúra nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeket, hiszen a fogyasztás és a melegedés gátat szab az órajel korlátlan emelésének (korábban 10 GHz-ig skálázódó Pentium 4-ről álmodtak). A szivárgási áram miatt a Prescott lett az eddigi legmelegebb, legtöbbet fogyasztó processzor, a család leggyorsabb tagjainak fogyasztása elérte a 150-160 wattot is, így az órajelemelés megállt 3,8 GHz-nél. A melegedés és fogyasztás problémája önmagában még nem túl súlyos, azonban mindehhez az alaplapgyártóknak felturbózott áramkörrel ellátott, speciális alaplapokat kellett gyártaniuk, a hűtőgyártóknak pedig szintén nem kis munkát adott. Még ezzel is megbékélhettünk volna, ha a Prescott processzorok teljesítményével nem lett volna gond, azonban az Intel processzorát összehasonlítva az AMD újdonsült Athlon 64-ével szintén nem állt túl jól az Intel szénája. Na persze nem az Intel lenne a világ legnagyobb chipgyártója, ha mindezen nem tudott volna túllépni.

Az Intelnek ez a „kis” fiaskó a globális processzorpiacon jó néhány százalékpontjába került, ezért amíg a tesztoldalak a Pentium 4-et szidták, illetve amíg az AMD gőzerővel a duplamagos Athlon 64-en dolgozott, addig kénytelenek voltak gyorsan „összedobni” egy kétmagos Pentium 4-et, mely a Pentium D nevet kapta (Smithfield). A Smithfielddel korábban már megismerkedhettünk, és bár a teljesítményétől nem voltunk túlságosan elragadtatva (az Athlon 64 X2-vel összehasonlítva), egy valamiben azért mégis villantott az Intel, és ez az ár volt. Az Intel megtehette, hogy olcsó kétmagos processzort dobjon a piacra (Pentium D 820), míg az AMD nem. Vajon milyen lett volna a Smithfield, ha az Intelnek nem pár hónap alatt kellett volna „összetákolnia”? Tesztünk erre ad választ, ugyanis nemrégiben megjelent a Presler kódnevű magra épülő processzorcsalád, mely a Smithfield utódjának tekinthető. A Presler az utolsó NetBurst architektúrára épülő processzormag, ezzel egyetemben az Intel szakít a „minél több megahertz, annál jobb” elvvel, és figyelmét a többmagos processzorokra, illetve a számítási teljesítmény/fogyasztás arány, azaz a hatásfok növelésére irányítja.

Egy gondolat erejéig visszatérve a Smithfieldre azt kell hogy mondjuk, az első Pentium D-k beárazásukat leszámítva nem sikerültek túl meggyőzőre, hiszen megörökölték a korábbi Prescott minden betegségét, köztük a nagyon magas fogyasztást és a melegedési problémákat (emiatt a leggyorsabb Pentium D 3,2 GHz-es lett), és emellé az amúgy is igen sávszélességigényes processzornak fele akkora adatmennyiséggel kellett beérnie, hiszen ugyanolyan széles buszon két magnak kellett osztoznia.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!