Képminőség I. - zaj

Bizonyára minden kedves olvasó legalább egyszer már elszörnyülködött a körömnyi méretű érzékelő - magas pixelszám páros okozta zajhegyeken. Amikor az EOS 50D még el sem készült, de műszaki paraméterei már világszerte közkézen forogtak – s tesztképeket még senki sem látott -, már akkor megjelentek az első vészmadarak, akik úgy vélték, a 15 megapixeles felbontás már túl sok lesz egy APS-C méretű érzékelőre, az olyan zajhegyeket fog produkálni, ami bizonyára komoly mértékben le fogja majd rontani a képminőséget. Valóban, a tíz megapixeles 40D után nagy ugrásra vállalkozott a gyártó, hiszen szám szerint másfélszeres felbontást kellett ugyanakkora felületen elhelyezni. Az 50D megjelent, s köszöni, jól van – zajhegyekre pedig nem sokan panaszkodhattak. A Canon a 7D-nél még egy kicsit feljebb tornászta ezt a szintet, igaz, most „csak” 15-ről 18 megapixelre.

A Canon egy teljesen új érzékelőt fejlesztett ki, amelynek a jel/zaj viszonya jóval kedvezőbb a korábbi változatokénál. A mikrolencsék rés nélküli elrendezése már az 50D-ben is kimutatta jótékony hatását; a beeső fényből hasznosított fotonok száma jóval magasabb volt, mint a korábbi modellek esetében. A 7D-nél szintén ez az elrendezés figyelhető meg, azonban itt a mikrolencséket még közelebb is hozták a fotódiódákhoz (pixelekhez), így még több fény koncentrálódhat a pixelekre (a kisebb távolság miatt kisebb a veszteség, és szélesebb szögben esik a fény a fotódiódákra).

A képalkotó rendszer egyik tagja, a szenzor tehát komoly előrelépést jelent a tervezésben, így valószínűleg itt nem lesznek gondok. A triumvirátus második eleme, a jelfeldolgozó processzor is bizonyított már: a DIGIC 4 egység már nem egy Canon dSLR vázban teljesíti feladatát, kiforrottnak mondható; az EOS 7D-ben ráadásul kettő található belőle. Erre a lépésre a nagy mennyiségű adat miatt volt szükség – valószínűleg egy ilyen processzor is megbirkózott volna a feladattal, azonban a 7D-t gyorsaságra tervezték. Maradt tehát a rendszer harmadik eleme, az optika. Tesztünkhöz a Canon EF-S 17-55 mm F2.8 IS USM objektívet használtuk, amelynek magas felbontóképessége és szép rajza közismert.

Kompaktos tesztjeinktől eltérően itt most – érthető okokból - nem készítettünk az optika torzításáról képet. Azonban a fényerősebb objektívek okozta élsötétedés (vignetting) már gépen belül kompenzálható (főmenü első almenüje „periférikus világítás korrekció” címszó alatt), aminek hatását fenti animációnkkal próbáltuk szemléltetni.

A Canon EOS 7D kibővített érzékenységi módban ISO 100 és ISO 12800 között engedi állítani az érzékenységet. Kétféle zajszűrés vehető igénybe, mégpedig a hosszú expozíciós szűrés, illetve a magas érzékenységű zajszűrés. Lássuk zajos képeinket:

A tesztképeket állványról, időzítő segítségével, a képstabilizátor kikapcsolása mellett manuális élességállítással készítettük. Szűrés nélkül azt vettük észre, hogy ISO 3200 fölött kezd csak láthatóvá válni a színzaj.

A színes, homogén felületeken már valamivel korábban jelentkezik a zsizsik. Itt már ISO 800-on nagyon halványan, de kezdenek megjelenni a kis színes foltok, ISO 3200-on és felette pedig már jól látható a helyzet.

Rövid záridőket használva még ISO 3200 is kellemes minőséget nyújt. Bár a sötétebb képi részeken már látszanak a színes pontok, mégsem lesz zavaró a jelenlétük. ISO 6400 és főleg ISO 12800 már jelentős foltosodást mutat, de a kibővített értéken kívül minden magas érzékenységi érték jól használható.

A szűrést bekapcsolva egészen a „normál” szintig nem találkoztunk lényeges minőségromboló hatással, a legfinomabb képi részletek is láthatóak maradnak.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!