Stratégiai kérdések
Kapcsolódó cikkek (szükséges lehet a cikk megértéséhez):
Harmadik dimenzió / A reformok kora / Dávid és Góliát
Kapcsolódó leírások:
Grafikus fogalomtár
Nehéz szülés volt a DirectX 11-es API-t támogató GeForce, de végre megérkezett. A hivatalos bemutató március 26-án volt, ami nem kevesebb mint fél éves késés az új generációs Radeon termékcsalád első versenyzőihez viszonyítva. Ezt az időt az AMD aktívan ki is használta, így a GeForce GTX 470 és 480 jelzésű modellek támadását egy teljessé vált HD 5000-es termékkínálat várja a belépőszintű megoldásoktól kezdve a legdurvább teljesítményt biztosító csúcskategóriáig. Nem kérdés, hogy az NVIDIA elcsúszott az eredeti ütemtervhez képest, amit természetesen a vállalat sem tagad. A cég partnerei gyakorlatilag lehetetlen helyzetbe kerültek, hiszen a GeForce-ok versenyképessége erősen megkérdőjelezhető, mi több a Radeonok rendre modernebb szolgáltatásokat kínálnak az adott szegmensben. Fel lehet tenni a kérdést: hogyan juthat el idáig egy piacvezető vállalat? Természetesen mindennek megvan a maga oka, amit a Fermi architektúrára épülő generáció tényleges elemzése előtt kicsit meg is vizsgáltunk.
Jelenleg a két konkurens cég homlokegyenest eltérő stratégiát alkalmaz, már ami a GPU fejlesztéseket illeti. A változásra az ATI-t felvásárló AMD szánta rá magát, amikor több hónapos csúszás árán bemutatták a forradalmi ötleteket felvonultató R600 architektúrát, valamint az erre a lapkára épülő Radeon HD 2900 XT névre keresztelt terméket, mely képtelen volt felvenni a versenyt az NVIDIA aktuális csúcsmodelljével. Az új fejlesztés fogadtatása érdekes volt. Az R600 kódnevű chip teljesítményét nézve nyugodtan lehetett bukásról beszélni, hiszen a csúszás ellenére nagyon ritkán közelítette meg a 8800 GTX sebességét, amit az AMD a 640 MB-os 8800 GTS-hez mért árazással el is ismert. A konkrét kártya azonban nem volt olyan rossz, mert az ár/teljesítmény arány a konkurenciához mérték, így a keserű szájízt némi cukormáz tompította.
Az R600 architektúra bizonyos szempontból úttörő volt. A rendszer a G80-nal ellentétben minden shadertípust ugyanúgy kezelt, sőt az AMD a stream out nehézségeire is megoldást talált az úgynevezett Memory Read/Write Cache alkalmazásával. A rendszerben rejlő erőt számos geometry shaderre kihegyezett tesztprogram bizonyította, ahol a HD 2900 XT akár tízszer is gyorsabb volt a legerősebb GeForce-nál. A végfelhasználókat azonban ez nem győzte meg, hiszen az aktuális játékokban nem lehetett előnyökről beszámolni, így az R600 a jövő ígérete maradt. Az AMD ezen a ponton jött rá, hogy az ATI eddigi stratégiáját követve vesztes csatákra kényszerülnek a jövőben is. A vállalatnak volt bátorsága feltenni a nagy kérdést: mennyit ér az a képesség, aminek az előnyeit a hardver élettartama alatt nem lehet kamatoztatni? Nos, nem sokat. Az R600 hiába hozta el a geometry shader forradalmát, a konkrét termék megbukott. Hasonló helyzetben találta magát az előző generációs R520 is, ami megtalálta a hatékony felépítést dynamic branching sebességbeli előnyeinek kihasználásához, ám mindennek az X1800 egyáltalán nem vette hasznát. Ezenkívül mindkét lapka kiterjedése nagy volt, így a gyártás kivitelezése problémákba ütközött, ez pedig a termékek piacra dobásának csúszását vonta maga után.
Mi a Sweet Spot lényege?
Az AMD gyökeresen eltérő stratégiát kezdett el kialakítani, mely csak mára ért be igazán. A Sweet Spot néven emlegetett elgondolás alapja az előző generációs megoldásoknál előforduló problémák felszámolása. Az R600 architektúra egyértelműen versenyképes volt, hiszen nagymértékű skálázhatóságra tervezték, így megfelelően lehetett rá építeni. Az elsődleges szempont a gyártási nehézségek visszaszorítása. Az új stratégia szerint az AMD – ha a körülmények engedik – nem tervez nagyméretűnek mondható lapkát. Ez jó döntésnek mondható, hiszen egy kisebb GPU fejlesztése könnyebben kivitelezhető, gondokat jelent azonban a csúcskategória, hiszen egyetlen visszafogott kiterjedésű chip teljesítménye csak a felsőkategóriába elég. Erre a megoldást a CrossFire technológia jelentette, aminek segítségével két darab felsőkategóriás lapkát helyeztek egyetlen nyomtatott áramkörre, ami már elegendő összteljesítményt biztosíthat a konkurencia méretes csúcs-GPU-ja ellen. Az architektúra fejlesztése is megváltozott. Az új elveknek megfelelően csak olyan változások kerülnek az új generációs rendszerekbe, amit a fejlesztők a chip piacon mért élettartama alatt ki is tudnak használni. Végül a gyártástechnológiákra való áttérést is átgondolta a vállalat, és bevezettek egy úgynevezett pipe cleaner lapkát, ami egy tényleges terméknek álcázott tesztchip. Ezeknek a rendszereknek a feladata csupán annyi, hogy a mérnököket kellő információval lássa el az új gyártósorok optimális kihasználásával kapcsolatban. Hasonló elgondolás alapján már korábban is születtek termékek, az AMD mindössze annyit újított, hogy a tesztchip végleges tervei sokkal hamarabb készültek el az új generációs felhozatalhoz viszonyítva, így kellő idő állt a tervezők rendelkezésére a problémák felderítésére, és azok javítására.
A stratégia a nagyon sikeres Radeon HD 4000-es család idején mutatta meg oroszlánkörmeit. Tökéletesen látszanak a Sweet Spot jellemző vonásai. Az RV770 az ideális lapka a felsőkategóriás versenyzőknek, a csúcskategória pedig rövid időn belül telítődött a két GPU-val felszerelt HD 4870 X2-vel. Az NVIDIA ebben a generációban megkapta az első olyan pofont, ami valóban fájt a cégnek. A nagyméretű GT200-as chipre épülő kártyák csúcskategóriához igazított árát két héttel a megjelenés után drasztikusan csökkenteni kellett, hiszen a HD 4800 sorozat a vártnál sokkal jobb teljesítményt nyújtott alacsonyabb árcédula mellett. A trónt megszerző Radeon HD 4870 X2 ellen azonban nem volt gyorsan bevethető ellenszer, így el kellett kezdeni a hónapokkal később megjelent GeForce GTX 295 tervezését. Ez a termék azonban nem szerepelt az eredeti ütemtervben, hiszen az NVIDIA egy GPU-val vette volna be a csúcskategóriát, ám a trón visszaszerzése szükséges lépés volt. Mindenesetre GTX 295 egy hirtelen előhúzott elgondolás volt, ami abból derült ki, hogy három hónappal az év eleji start után a vállalat határozatlan időre beszüntette a termék gyártását, ami a veszteséges forgalmazásra vezethető vissza. Nyáron elkészült egy olcsóbban gyártható verzió, ám ezek átlagára végül, ha kevéssel is, de magasabb lett a tavaszi árhoz viszonyítva, ami annak volt köszönhető, hogy a HD 4870 X2 gyártását időközben befejezte az AMD, így a közvetlen ellenfél napjai meg voltak számlálva és nem kellett hozzáigazítaniuk az árazást.
Persze 2009-re több olyan termékkel is készült az NVIDIA, melyeket végül töröltek az ütemtervből. Az AMD mindössze egyetlen, RV740 kódnevű lapkával rukkolt elő a TSMC új, 40 nm-es technológiájára, aminek célja a terep előkészítése volt a Radeon HD 5000 család gyártásához. A konkurencia másképp gondolkodott, és egy teljes generációt dobtak volna piacra 40 nm-es eljárással. A GT212 lett volna a legerősebb megoldás, mely sikeresen vehette volna fel a harcot a csúcskategóriában, míg a GT214 a sokat megélt G92-t váltotta volna le. Sajnos hamar kiderült, hogy a TSMC máig gondokkal küszködő gyártósorait használva lehetetlen a tavaszra tervezett start, így mindkét chip megjelenését el kellett volna halasztani az őszi hónapokra. Ekkorra azonban a GF100 volt időzítve, aminek a fejlesztése rendben haladt. Teljesen logikus döntésnek tűnt a GT212 törlése, míg a GT214-ből egy gyors áttervezéssel GT215 lett. Végül nyáron megjelentek az NVIDIA első 40 nm-es lapkái, melyek közül a GT218 és GT216 azonnal elérhetőek voltak a notebookgyártóknak, míg a GT215-öt limitált példányszámban lehetett rendelni. A tömegtermelés az év vége felé lett megfelelő színvonalú, amire természetesen lehetett számítani, ám a Windows 7 startjához igazított, új generációs GF100 kódnevű lapka nem várt problémákba ütközött. Gyakorlatilag az NVIDIA mérnökeinek az a tapasztalat hiányzott, amit az RV740 adott az AMD-nek a 40 nm-es technológiáról. Az új generációs GeForce-ok végül több hónapos késéssel érkeztek meg, az eredetileg tervezett paraméterekhez képest visszafogottabb órajelekkel. A termékek tényleges elérhetőségéről a következő hetek fognak árulkodni.
Az NVIDIA stratégiája nem változott, ahogy az AMD-é sem. A Radeon HD 5000 sorozat maradt a Sweet Spot mentén, azaz a csúcskategóriába – immáron HD 5970 néven – két GPU-s modell nevez, míg a zöldek egyetlen lapkával célozták meg ezt a piaci szegmenst. A GT200 után a GF100-nak sem sikerült elérni a szükséges teljesítményt, így a chipre épülő GeForce GTX 470 és 480 árazása többnyire a felsőkategóriás Radeon HD 5850 és 5870-hez mért teljesítményhez lett igazítva. Felmerülhet a kérdés, hogy lesz-e két GPU-t alkalmazó GeForce? A trón visszahódításához erre szükség lenne, ám az egyetlen lapkával rendelkező csúcsmodell energiaigénye alulról súrolja a PCI-SIG követelményként számon tartott 300 wattos fogyasztási limitet. Ugyan a gyártó dönthet úgy, hogy ezt semmibe veszi, ám erre eddig csak erősen limitált példányszámban gyártott termékek esetén volt példa. Többek közt ennek az az oka, hogy az OEM partnerek nem kérnek a nem szabványos megoldásokból, így jelentős eladásoktól lehet elesni.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
