No, gyerekek. Nem akartam ehhez a témához hozzászólni, annyira... annyira nem illik ez az egész az én gondolatvilágomba, annyira távoli, anníira valószerűtlen. Igen, valószerűtlen, még most sem teljesen hiszem el, hogy tényleg ez a téma megy. De legyen.
Nézzük meg mi is a cím, miért is kell cím. Segítse a gondolatainkat azon irányba terelni egy műről, legyen az bár kép, vers, vagy akármi, amilyen irányba a szerző goldokozott, segítse azt, hogy azt tudjuk látni a képben/versben/akármiben, amit a szerző látott. Persze, nem kell szájába rágni, csak egy kis lökést adni effelé... Ugye ez a tényállás? (Álljunk meg itt egy pillanatra az olvasásban és válaszoljunk egy igennel, vagy nemmel!)
Vannak az egzakt tudományok és vannak a széptudományok. Mi a különbség a kettő között? Az egzakt tudományok, mint pl. természettudományok, mint a név is mutatja, egzaktak. Ha az ember leír/ábrázol valamit, akkor az egyrészt egyértelmű kell, hogy legyen, mi is az, másrészt alapvető fontosságú, hogy az olvasó/szemlélő is értse miről van szó, pontosan azt lássa benne, amit a szerző elgondolt. Ha le van rajzolva egy Staphilococcus aureus peptidoglikánjának a szerkezete, akkor a rajzról az ovlasónak tudnia kell, hogy igen, ez itt most N-acetil-muraminsav, igen, az ott egy pentaglicin híd, és azért vannak ezek itt, hogy lássuk hogy kapcsolódnak egymáshoz, hogy áll össze ez a szerkezet, mennyire és miért stabil, milyen tulajdonságokat várunk tőle.
És vannak a széptudományok. Itt is árulkodó a név. Az itteni művek nem az értelemre hatnak, hanem az érzelemre. Ránézünk egy képre, elolvasunk egy verset... és megpendít bennük valamit, vagy épp nem pendít meg. Vegyünk egy példát: elolvasunk egy verset és belehasít a szívébe a magány érzése, valami melankólia, a társas lényének vágyódása valakire, aki a társa lehetne... aztán kiderül, hogy a szerző valójában ezt a verset egy szimbolikus kapitalizmus-bírálat. Na ilyenkor mi van... ettől, hogy ezt tudja neki mást fog jelenteni az a vers? Lehetséges, persze... ha a cím utalt volna a tartalomra, akkor előre tudhatta volna mondjuk, hogy nem egészen arról van szó, amit ő, az érzéseivel fogott a versből. És miért is történik mindez? Mert az értelme azt mondja, hogy állj, az érzelem hülyeséget beszél, ez így nem korrekt. Gondolkozzunk csak, ha az "oly sokan körülötte, mégis oly egyedül" azt jelenti, hogy a kapitalista ember a pénz világában csak magára számíthat, hiába vannak annyian körülötte, akkor ezt kell érteni benne, szóval állj, megvétózom az érzelmek természetes asszociációját és reakcióját erre, ami tévútra vezetne. De mi is lenne a cél? Az, hogy ne gondolkozzunk, érezzünk. Másrészt, felteszel a faladra egy képet. Ez a kép nyugalmat sugároz neked, letisztultságával, egyszerű formáival és színvilágával. Aztán kiderül, hogy a szerző egy atomháború utáni sivár világot akart ábrázolni. Napuff, ilyenkor mi van? Tudod ezt, de természetesen mégsem ezt jelentené neked... Igen, persze, hát látom, hogy az atomháború után vagyunk, ott van a cím: "Miután a maghasdás elemésztette a világot" - de a fene egye meg, nem ez jön le róla... de hát tudjuk, és ez van ott a képen, hát látom... de mégsem. Szóval hazudunk kicsit magunknak, meghazudtoljuk a természetes érzelmi asszociációnkat. Egészen biztos tehát, hogy jó dolog, hogy a szerző gondolatai felé akarjuk terelni emberünket? Egészen biztos az a feladat? Költői kérdés, ki-ki döntse el magában.
A másik az, hogy a cím tényleg azt a célt szolgálja, ahol van, hogy az olvasó/néző a szerző gondolatvilága mentén tudjon mozogni értelmezéskor? Ady Endre: A Tisza-parton. Mit is mond nekünk a cím? Hogy ott van a pasi a Tisza partján, biztos folyik a víz, zöld az ég, kék a fű, a tovasuhanó felhők előtt ebihalak repülnek V alakzatban... A pasi mereng a természet szépségén, vagy éppen a környezettszennyezés természet-befolyásoló hatásán elmélkedik, vagy bármit csinál, ami a Tisza-parthoz kötkező, a lényeg, hogy ott van a Tisza-parton. És tényleg erről szól a vers? Fontos, hogy a Tisza partján van, nem a Dunájén, vagy épp nem a Bükk-hegység szelíd lankáin, kérődző pézsmatulkok között? Tényleg a vers értelmezésében segít a cím? Ezt is ki ki döntse el maga, szerintem nem. Persze, adott egy címet neki Ady, meg persze három szóból áll ez a cím, ez rendkívüli fontossággal bír, de mégis... Az értelmezés, az, hogy milyen érzeteket vált ki belőlünk ez, miben látjuk az értelmét, vagy látjuk-e egyáltalán értelmét, vagy csak a szavak andalító szépsége, anyanyelvünk kifejezőtárának önmagáért való ereje az, ami magával ragad minket, miközben halgatjuk? Nos, ez a nyájas olvasótól függ.
De jó, vegyük azt, hogy a cím segít az értelmezésben, a cím fontos ahhoz, hogy valamilyen, akár halovány, akár erős fogodzót találjunk arra vonatkozólag, hogy a szerző mit is akart. Ez esetben a cím nélküliség nem tudja kifejezni ugyanezt? Dehogynem... a cím hiánya is egy cím, ha így akarjuk felfogni a dolgokat. Mit is jelenthet?
Talán pont azt, amiről az imént beszéltem. Azt, hogy akarok adni egy érzést, fogadd be. Ne gondolkodj, kapcsold ki az értelmedet, csak fogadd be és tedd úgy magadévá (nem, nem gondoltam rosszra közben), ahogy az a te személyiségedből/lelkivilágodból adódik. Jelentése van? Nagyszerű, annál jobb. Minden kornak és minden embernek megvan a maga problémája. Mikor jó egy mű? Akkor, ha minden korban, vagy ad absurdum minden helyzetben tud valami okosat sugallni. De ehhez mi kell? Az kell, hogy a néző/olvasó szabadon, megkötések nélkül, természetesen, mindentől mentesen tudja befogadni ezt. Akkor képes lehet az adott mű mindenkihez szólni és aktuálisnak maradni, kortól függetlenül. Enélkül ez igen nehéz.
Aztán mit fejezhet még ki... van olyan téma, amikor a cím nélküliség segíti a legjobban a konkrét, szerző akarata szerinti hangulat átadását, a mű jelentésének a megértését. Nem töltöttem éveket ilyenek kiagyalásával, szóval szorítkozzunk egy példára:
Volt először a fájdalom, de elenyészett... és nem maradt a helyén semmi, csak nagy tátongó üresség... ilyen lelkiállapotban van a szerző. Ezt a lelkiállapotot pedig semmivel sem lehet jobban kifejezni, mint azzal, hogy a címnek fenntartott rublika teljesen üres. Hiányzik, nincs... igen, üresség, pont az a fogódzó, ami szükségeltetik, hogy helyes irányba menjünk.
Ez eddig mind nagyon szép és jó. Mégis, egy fénykép lehet valakinek tényleg ilyen dolgokat pendít meg. Lehet valakit pusztán a színek, a formák fognak meg, és nem kell ehhez nagyon mélyre hatolni. Lehet van akit a kidolgozottság, a profizmus érzése a képben. Lehet van akit az, hogy jé, ilyesmit én is láttam, mégsem teljesen így, de jó, hogy ezt az oldalt is látom. És ezt is az ember a képre ránézve látja/érzi. Tudja milyen mélységig fog neki a látvány hatolni, és hogy mi ragadja meg. Magától. Nem mankóval.
A leírtak ellenére hiszem, hogy sokszor segíthet a cím. Sokszor a mű szerves része, nem is cím, inkább egy vers első sora, vagy épp a látvány meghosszabbítása. De nem hiszem, hogy ez minden esetben így van, hogy minden esetben jót tesz és bármennyire is szükséges. Nem véletlen vagyok azon az állásponton, hogy adhasson bárki címet a képének, de ne legyen kötelező - ezt pedig a szerző joga eldönteni.
Nos igen, nem voltam ma szellemi képességeim Olimposzán, ennyi tellett tőlem, nézzétek el nekem.
"Tombe, tombe, tombe la pluie; En ce jour de dimanche de décembre; À l'ombre des parapluies; Les passants se pressent, pressent sans attendre"