Kedvenc Katicánk akkut narkolepsziás tüneteket mutat, és kicsi feje még bele sem süppedt a párnácskába, de már álomba is merült, úgyhogy ma helyettes tudósítónk köszönti Önöket, Kedves Blogolvasók.
Nézzük a szokásos menetrendet:
Sajnos a reggelről sok információt nem tudok nyújtani, mert nyolc előtt nem bírtam kimászni az ágyból, de a szokásosnál nagyobb zaj nem volt, úgyhogy feltételezem, hogy minden rendben ment. A délelőtt nagy részét kint töltötte a család szebbik fele, elkészült végre a medence, amit a kiscsajok délután fel is avattak, úgyhogy a lubickolás szezonja hivatalosan is kezdetét vette. Volt némi hiszti a délelőtt folyamán nagyobbik lányunk főszereplésével, de a dolog hamar megoldódott, ennyi meg már igazán hozzátartozik a napi rutinhoz. Ebédre valami bab és hús alapú levest (?) kaptunk, isteni finom volt, utána meg palacsintát (hehe, ezt felismertem). Ebéd után kisketrecbe csoportosítottuk a kategóriagyőztes kisdisznókat, és nekivágtunk az útnak kettecskén a kis piros autóval, hogy új családot találjunk nekik. Hm, ez így kissé mesésen hangzik, de nem is baj. Megküzdöttünk a zalai utak kátyúszörnyeivel, a legnagyobb megengedett sebesség rettenetes M7 fejű sárkányával, és Alba Regia piroshullámainak Szküllájával és Karübdiszével. Érdemes volt, találtunk egy barátot malacfiunknak, igaz nem olyan loncsos, lompos és bozontos, még csak nem is piszén pisze, de jól kijöttek, úgyhogy nyugodtan hagytuk együtt őket, ami Katicának lelki megnyugvást, malackának pedig új gazdit jelentett. Fogunk még róla hallani a tengerimalac topikban, felteszem - remélem csak csupa jót. 
Mindezek után napnyugat fel vettük az irányt, bár nem sokáig, Katica szerteágazó kapcsolatainak hála kislánymalacunk is hamarost új helyére került, bemutattuk egy tízéves kis tündérnek, aki lelkesen és szeretettel fogadta, Katicának újabb lelki megkönnyebbülést szerezve. Még egy malac kipipálva, van még egy apróság egyébként, ha valakit érdekel, jelentkezni az előadás végén a jegyszedő néninél tessék. Ha eddig kalandosnak tűnt a napunk, akkor kapaszkodjatok, kedves hallgatóink, mert a java csak ezután következik. Feladtuk a járt utat a kevésbé jártért, és a Balatonfelvidék szívén keresztülvágva indultunk haza. Ezúttal Kapolcsig jutottunk, ott megállított bennünket az éhség és a kíváncsiság, úgyhogy hozzám hasonlóan haspók kollégám és barátom unszolására ettünk langallót. Azoknak, akiknek velem együtt mostanáig fogalmuk sem volt, hogy mi ez, és hogy néz ki, jöjjön itt egy link, legalább adunk a reklámnak is az arcába: [link]. Nem volt könnyű menet, nevetségesen kis adagnak tűnt, de keményen kellett küzdenünk vele, ha nincs az a doboz sör hozzá, akkor bizony alul is maradok a harcban, így csak a kormányt kellett átadnom kedvesnek, de nem bántam, van még mit tanulnia a GPS-szel vezetésről: például azt, hogy arra kell menni, amerre Andrea mondja, ha nem akar vargabetűvel visszakanyarodni minden elágazás után. 
Akárhogy is, hazaértünk, volt is nagy boldogság, aprónép maga sem tudta, hogy a malackáért cserébe kapott kismackóknak, vagy a madárlátta almás-körtés Cappynek örüljön jobban (mi csak utánuk jöttünk ), aztán megkapták a jól megérdemelt vacsijukat (hoztunk nekik is ám langallót), fürdés és nagy családi elalvás következett. Utóbbi következményeként kerültem én most ide, hogy elmeséljem nektek ezt a történetet, gyerekek. Minden jó, ha jó a vége, zárul Miki mókatára, és nem túr már többet a kurtafarkú malac az üveghegyen túl, holnap pedig visszakapjátok a Katicátokat ti is, addig meg legyetek jók.
Puszi mindenkinek, akit illet,
p
I talked to that computer at great length and explained my view of the Universe to it and then... it commited suicide.
Tényleg nem jövök rá, mit és hogyan csináljak másképp. Passz...
