Ez volt az első olyan kép, amin teljes bolygónk látható volt. Ismerve a hatvanas évek technológiai szintjét, ez egy óriási teljesítmény volt, hiszen a digitális fényképezés még sehol sem járt. Tulajdonképpen azt kellett a mérnököknek megoldania, hogy felküldjenek Hold körüli pályára egy filmes kamerát, ami elkészíti a fotót, azt előhívja, beszkenneli, majd visszaküldi rádióhullámon a Földre. Alábbi videó, amely 2007-ben készült, részletesen számol be az eseményről és a technikai megoldásokról.

A szondák elsődleges feladata az volt, hogy a Hold felszínét fotózzák, majd mint egy Polaroidot, elő is hívják az anyagot. Az elkészült képeket egy elektronsugár tapogatta le (beolvasás), hogy végül a szonda a fotókat lesugározhassa a Földre. Ennek a folyamatnak rendkívül fontos szerepe volt azt ezt követő legénységes Holdutazások előkészítésénél. Maga a kamera és az előhívó egység a szonda egy teljes harmadát elfoglalta; a maradék helyen a navigációs rendszer és a meghajtás osztozott. A kamerát két objektívvel szerelték fel, így minden expozíció nagylátószögön és telén is elkészült egyszerre.

(forrás: NASA) [+]

70 mm-es filmet fűztek a fényképezőbe, amit az automatika exponálás után elő is hívott, a Polaroidhoz hasonló módon. További nehézséget okozott tervezéskor, hogy a teljes rendszernek működőképesnek kellett lennie szabadeséskor, óriási hőmérséklet-ingadozások közepette, de el kellett viselnie a kozmikus sugárzást és a gravitáció állandó változásait. Akárhogyan is, a NASA mérnökei nagyszerűen teljesítettek; az egyik küldetés során arra utasították az egyik ilyen szondát, hogy az visszaforduljon bolygónk irányába, hogy elkészíthesse a Földünkről készült első fényképet.

Bár az eredeti fotó igen alacsony minőségű, de az adathalmaz, amiből létrejött, az pont ellenkezőleg, igen nagy felbontású kép létrehozását tenné lehetővé. Ezért jött létre a Lunar Orbiter Image Recovery Project (Lunar Orbiter kép helyreállítási projekt), ami jelenleg azon dolgozik, hogy a bőséges adatfolyamnak megfelelő minőségű fotókat nyerjen.