Még tavasszal számoltunk be arról, hogy az AMD egy speciális APU-t tervez a HPC-piacra, amelyről kiszivárgott az első tanulmány egyik részlete. Utóbbi magát a lapkát ábrázolja és több dolog is leolvasható róla.

Az AMD a rendszert EHP-nek (Exascale Heterogenous Processor) nevezi, de gyakorlatilag egy APU-ról van szó, amelyben 32 darab processzorszál és rengeteg multiprocesszor található. Az egész egy interposeren fekszik, így a rendszermemória szerepét a HBM szabvány második generációja tölti be. Utóbbi kapacitása 32 GB lesz, és mivel az ábrán nyolc darab 4Hi kategóriás memória szerepel, így a memóriabusz 8192 bites, a memória-sávszélesség az ábra alapján pedig 1,6 vagy 2 TB/s lehet. Valószínűleg többféle modell lesz, így akár mindkét opció lehetséges.

A processzormagok típusa nem ismert, de valószínűleg a Zen architektúrára épülnek, így 16 magról lehet szó, amelyek egyenként két szállal dolgoznak, az integrált gyorsító pedig a GCN architektúra újabb verzióját használja. Természetesen HSA platformot támogató fejlesztésről van szó.

[+]

A fő lapkához tartozhatnak még az NVRAM modulok, amelyek az adatok tárolására szolgálhatnak. A szuperszámítógépek ezzel a modellel egyszerűen épülhetnek fel. Egy compute node lenne maga a processzor, és ezeket lehetne felfűzni egy kabinetbe, amelyeket hálózaton keresztül össze lehet kötni. Nyilván ehhez a korábban felvásárolt SeaMicro technológiáját használhatja majd az AMD, valószínűsíthetően továbbfejlesztve.

Az AMD koncepciója az extrém teljesítményű, skálázható szuperszámítógépek felé vezető úton a sokadik lehetséges alternatíva. Ebből a szempontból az ipar nem feltétlenül ért egyet, így több lehetséges út alakult ki, és látszatra mindegyik járhatónak tűnik, legalábbis elméletben.

Jelen formában az egyik általánosabb út a széles vektorfeldolgozókkal ellátott, egyszerűbb felépítésű, de rendkívül sok magot tartalmazó processzorok, míg a másik lehetőség a hagyományosabb processzorokhoz társított gyorsítók a mostani interfészeknél jóval gyorsabb összeköttetéssel. Elvben mindkét irány működképes, de előbbi esetben a programozhatóság jelenti a hátrányt, mivel a széles SIMD kezelése tipikusan nehéz a processzorokhoz tervezett jellemzően sok éves, vagy akár évtizedes múlttal rendelkező utasításarchitektúrákban, míg utóbbi esetben az adatkapcsolat lesz a korlátozó, hiszen akármennyire is gyors ez az interfész a különböző memóriaterületek közötti adatmásolást nem lehet megúszni.

Az AMD alternatív koncepciója egy köztes útnak tűnik, amely jó programozhatóság mellett kínálnak széles SIMD-eket, miközben maga a gyorsító ott van közvetlenül a processzormagok mellett, így a rendszermemória kezelése is egységes, vagyis nem szükséges adatmásolás. Ennek a rendszernek az egyértelmű előnye a fenti alternatívákkal szemben az egyszerűbb programozhatóság, de hátránya, hogy valamivel kevesebb lesz a gyorsítóhoz felhasználható energia, a különálló gyorsítókhoz képest, mivel a lapkában ott vannak a processzormagok is. Ez azt is jelenti, hogy az AMD koncepciója nem az abszolút csúcsteljesítményben, hanem inkább az energiahatékonyságban lehet jó.